A föld, ó, a föld minidig szörnyű volt:
mindig volt rajta pár tenyérnyi folt.
hol vad dühvel ölte egymást az ember.
De meggyűlölni mégse lehetett:
fölé borult a Te csodás eged
s kék részvéttel az emberhez hajolt.
– S az ember mind-mind mélyebbre merült:
– gyűlöletének nem elég a föld –
harctérré tette a Te egedet,
hová rég gyermekszívvel nézni sem mert.
– Verd meg, Uram! – vagy már vered az embert?
Jajszava már földet-eget betölt.
Most vesztette el a szebbik világot,
hová eddig csak álma, vágya szállott,
jaj, most lett csak szörnyű átokkal megvert!
– önnön bűnével vered Te az embert,
ki régen, ha a föld vad harctól vérzett,
szelíd békére fel, az égre nézett,
míg most, ha vérző fejét felvetik
az égről is a halál int neki.
A meggyalázott ég ellene támad:
szíve reszket, mint viharban az állat…
S a békét már sehol meg nem leli…
– Kegyelmes Isten, irgalmazz neki!
Nagyon tetszik, követlek máshol is: