Dsida Jenő – Édesanyám keze

A legáldottabb kéz a földön,a te kezed jó AnyámRettentő semmi mélyén álltamKözelgő létem hajnalán;A te két kezed volt a mentőms a fényes földre helyezett…Add ide, – csak egy pillanatra, –Hadd csókolom meg kezedet! Ez a kéz áldja, szenteli megA napnak étkét, italátEz a kéz vállalt életéreGyilkos robotban rabigát,Ez tette értünk nappalokkáA nyugodalmi perceket…Add ide, – … Olvass tovább

Dsida Jenő – Add vissza Uram…!

Jóságodban Uram sosem kételkedtem,minden új útamra Benned bízva léptem.Büntető kezedet szótalan fogadtams ha örömet adtál, érte hálás voltam, Uram én a bűntől messzire futottam,eddig még, úgy érzem, a Tied maradtam.De ha bánatot adsz, ne bocsásd el kezem,magamban az utam folytatni nem merem. Úgy érzem ma meghalt a Dal és az Öröm,elmúlt életemhez nincsen ma már … Olvass tovább

Dsida Jenő – Az én kérésem

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,Immár tudom, hogy nem maradnak itt,Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, –Az élet erre lassan megtanít. Mert mi az élet? Percek rohanása;Fagyos viharként száguld mindenik,Mögöttük sír a kertek pusztulása,S a rózsabokrot földig letörik. Illatos szirmok, zöldelő levélkék!…A vihar szárnyán mindez elrepül,Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:Ott áll a kert siváran, egyedül. … Olvass tovább

Dsida Jenő – Tavaszi ujjongás

Tarka virágnakIllata kábít, –Édes a méz mitKelyhe kinál;Lebben a lepke,Röppen a méh –Sok kicsi vándorKedvese ajkánCsókra talál. Nincs ma halál,Él ma a földönMit csak az IstenÉlni teremtett; –Harsog a himnusz,Hangos a táj! –Semmi se fáj,Minden örömre,TűzlobogásraSzítja a lelket… Újra születtünkZöld lobogóvalLepkefogóvalTáncra megint!Csókot a földnek,Csókot a fának,Csókot a rügynek,Mert a hatalmasÉgi JövendőHírnöke mind! Hallga, mi szépenCsendül … Olvass tovább

Dsida Jenő – Mélyre ások

Bábel újra-épülő, szörnyeteg tornya sötéten áll fel. Százan hordják a követ, vasat, márványt, gőgös, nagyzajú lázban. Görbe ásóval őszi udvaron jeleket írok körbe. Reszket az est a tölgyek sudarán, amikor ásni kezdek. Mások minél nagyobb tornyot emelnek, annál mélyebbre ások. Nagyon tetszik, megosztom! Olvass hasonló verseket:

Dsida Jenő – Békesség velük

Most, hogy a földön minden költemény bús, csapongó szárnyon Hozzád repülök, s Neked dalolok, karácsonyi Jézus! Repülök szánkán, csörgő hit-batáron és úgy hódolok jászolod előtt, kicsi Mesterem, jóságos Tanárom! Nagy hittel vetek bízó szemeket Rád én, szent iskolád rossz kis nebulója; megáldom szalmás, szegényes katedrád. Te nem bántottál soha-soha engem, nem vágtál arcul nagy-ártatlanul, ha … Olvass tovább

Dsida Jenő – Megint csupa kérdés

Hát nem volt boldogabb az ősi Semmi az új semminél, mely valaminek tudja magát? Miért kellett bágyadt mosolygásainknak önmagukra ébredniök az élet ágyán? Miért döngetünk véres ököllel, eszeveszetten olyan kaput, melynek csak egyik pántja sok ezer fekete mérföld? Téli estéken keservesen énekelve, őseink és dédunokáink hajából miért fonjuk az élet hosszú kötelét? Miért faljuk fel … Olvass tovább

Dsida Jenő – Az utolsó miatyánk

Parányi pirula. Itt a lámpaoltás. Miatyánk ki vagy a mennyekben! Megint egy sikoltás. Aludni, aludni, csend, nyugalom, béke. Szenteltessék meg a Te neved! Lesz-e ennek vége? Magas bácsi sóhajt, aki meghal, jól jár. Jöjjön el a Te országod! Hat az altató már. Csillagok villognak. Hunyorogva int egy. Legyen meg a Te akaratod! Nekem minden mindegy. … Olvass tovább

Dsida Jenő – A háló közepén

Hajszálnál finomabb fonál a szomorúság. Ha harmatosan rácsillog a nap, szivárványszínű. A házunk előtti öreg akáctól a sarkcsillagig, onnan a holdig szőttem a hálót e sejtelem-fonalakból. Éjszaka gyémánt, nappal ezüst, harmata: könny, – villámra, viharra mozdulatlan, de lengeti sóhaj. S én gunnyasztok a háló közepén, éjféli szürke pók s úgy várok lakomára keringő kóbor lelkeket. … Olvass tovább

Dsida Jenő – Te harangozol

Hunyd be a szemedet a dombtetőn. Megindulsz lassan az űrben, a kék levegőben, az őszi lombok hervadt szagában. Előbb csöndes úszással, lengéssel jobbra-balra, aztán szédületes gyorsasággal, káprázatos ívben messzire lendülsz, titokzatos szálak tartanak, azokon himbálózol édesen, fájón, rettenetesen. És delet kongat a falu harangja, és minden kondulással egyre biztosabban érzed, hogy te vagy a harang … Olvass tovább