Sokszor nem tudtam, mi derülki végre sok titok közülmeglepetésül;valóság lesz a képzelet,vad csatazajra ébredek,harcban ész nélkül;belezuhantam, visz az ár,mihez, mert kell, okot talál,hogy fennmaradjon végül a gyötrött test, mely elvetieszméletét: nem kell neki,mert csupa vér már;visszaájul, vagy kirepüla fénybe vagy alámerül,sűrű, kövér sárnyeli; új törvény dobja ki,új áramokba hullani,hol más fény, más sötét jár. Kérdezhettem, … Olvass tovább
Ideje senkinek sincs már,mind ámokfutó,kit végül is csak a sír vár:elolvad, tavalyi hó. Jobb volna halkan pihenni,kertben, fű, lomb között,hervadó tűz, mely egy szemnyiparázsba költözött. Csak lenni, nem mindig őrsön;tenni a mindennapit,ahogy sok csendes ősömpéldája tanít. De soha nem nyughatom már:szél támad, lángra kapaz égre feszülő csont-várs lerogy túlterhe alatt. Kit ár sodor, fordul így … Olvass tovább
Szél pengéi szelik a rengeteg,fény-ittas, hidegen józan eget. Arany téboly: végsőt lobban a nyár:az árnyék végtelenbe hull és vége már. A kétértelmű láng kigyújtja mind,mi pusztul, él, játék s törvény szerint. Zöld volt, gyümölcsös nyár a félsziget:most sűrű árny, testtelen sziluett. Éhes sirály rikoltozza a kint:lankán, erdőn nincs rózsás labirint. Nagy ősz! Bomlott halotti dáridós … Olvass tovább
Ó, milyen vak homályba futnak kik nélküled indulnak útnak. A kezemet nézem: leszárad; szívem sívó homokkal árad. Valamikor kézen vezettél; szökni akartam, nem engedtél, csend volt szívemben és a csendben szavad szólt csak, mindennél szebben. Én Istenem, hívj vissza engem! Magam maradtam, eltévedtem. Légy bátorságom, bizodalmam; ó, légy úrrá megint Te rajtam!