Kosztolányi Dezső

„Nézd, istenem, milyen magam vagyok,mily egyedül e roppant földgolyón.Úgy járok itt, mint az eltévedett,sorsom szemétdombján kiáltozom.Nézd ajkamat, mily hervatag szegény,hisz benne senki sem találja sorsát.Micsoda gúnyfolt üres arcomone ragadozó, gazdátlan pirosság.A végzetek piros pecsétje ezés értelmetlen disszonancia,mely csak beszél és szótlanul eszik,és nem lehet senkit csókolnia.Kiáltó szájamba pecek feszül,szaladó lábamat köti hurok,tele vagyok a fájdalom … Olvass tovább

Nincs, ahova hazatérjek,ténfergek, mint a kísértetéjszaka. Süt a napfény, mégse látnak,a magyar a nagyvilágnakárvája. Megy az élet, jő az élet,ebek vagyunk és cselédek,bolondok. Jajgatok, de nincs, ki hallja,vizes a kalapom aljaa könnytől. Jaj, ha szám egyet kiáltna,kitűzném a kapufáraszívemet. Csak csöndesen, szívem aludj,jó nekem így, jó nekem úgy,akárhogy. Így végezték bús hatalmak,olcsó víz a magyar … Olvass tovább

Itt a magányban újra megtaláltambolyongva síró, tévedt lelkemet,és hull a könnyem csendbe, lassu árban,mint bús mezőkre a halk permeteg. A földre fekszem s bámulom a fákat,könnyezve, dúltan jő a szerelem.S hogy a kongó mezőn senki se láthat,sötét dalok tömjénét égetem. Holt bánatom hamvát fejemre hintem,sivár imákba görnyed a gerincem,a múltak gyászmenetje felkeres. S merev ajakkal … Olvass tovább

Aranylanak a halvány ablakok… Küzd a sugár a hamvazó sötéttel, fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel, a hósík messze selymesen ragyog. Beszélget a kályhánál a család, a téli alkony nesztelen leszállott. Mint áldozásra készülő leányok, csipkés ruhába állanak a fák. A hazatérő félve, csöndesen lép, retteg zavarni az út szűzi csendjét, az ébredő nesz … Olvass tovább

Ma itt vagyok. S tán messze, máshol,     nagy, ismeretlen földekenénrólam álmodik egy ember,     vár, felzokog s hív szüntelen. Talán szeret. Megérzi lelkem,     ha lopva jő az alkonyat,s a tág, nagy ég kék tűkörében     sápadva látja arcomat. A régi századok hatalma     gyakran legörnyeszt és leüt.Bús, vézna árnyak légióit     látom rohanni mindenütt. Tán messze, máshol a ködös múlt     zokog a szemfedő alatt,késő reménnyel hí … Olvass tovább

Ha távozom a titkos másvilágba,mit mondotok remegve majd nekem,halvány körülállók, látván csodálva,hogy elszivárog váló életem? Rothadni dugtok egy ködös gödörbe,sírtok, hogy a barátotok halott?S míg fekszem ott, deszkák közé gyötörve,lesz lelketek, hogy dáridózzatok? S én, én az átkozott, majd hogy tekintemőket, kik aztán is csak itt maradnak,ha érezem, hogy szívem egyre halkabb? Fellázadok-e szenvedéseimben,vagy bámulok, … Olvass tovább

Én voltam egykor szent edény. A fájdalom lakott szivemben, s a boldogok poétának neveztek engem. Mostan vagyok koldus, szegény, mert elveszett, mi az enyém volt. S a könny, a könny a nagyvilágra szerteszétfolyt. Zokognak a föld kerekén, mindenki sír, mindenki költő, vak jajgató, fájdalmát az égig üvöltő. De legnagyobb jaj az enyém, ki állok itt … Olvass tovább

Vigyázz.Ez a nagy pillanat. Egy ember jön feléd, bemutatkozik, már tárja kezét, most lát legelőször, rád néz, és elviszi majd az arcod, a hangod s őrzi. Lélek csak az ember a többi emberek lelkében, törékeny gondolatokból faragott, száztitkú, halovány emlék, mely néha a fellegekig magasul. Légy méltó e testvér áhitatos várakozására s remegjen által a … Olvass tovább