„Nézd, istenem, milyen magam vagyok,
mily egyedül e roppant földgolyón.
Úgy járok itt, mint az eltévedett,
sorsom szemétdombján kiáltozom.
Nézd ajkamat, mily hervatag szegény,
hisz benne senki sem találja sorsát.
Micsoda gúnyfolt üres arcomon
e ragadozó, gazdátlan pirosság.
A végzetek piros pecsétje ez
és értelmetlen disszonancia,
mely csak beszél és szótlanul eszik,
és nem lehet senkit csókolnia.
Kiáltó szájamba pecek feszül,
szaladó lábamat köti hurok,
tele vagyok a fájdalom vizével,
mely szemem résén lassan kicsurog.
Mit ér e kéz, mely álmatlan kotor,
e törzs, amely magába rogy le folyvást,
e megcsúfolt arc hieroglife,
ha nem találja a végső megoldást?
Mit szemeim, a gyönyör gödrei,
mit a fejem, ez ólmos nehezék,
ha cepelem émelygő testemet,
mint szabadult rab régi szégyenét?
Mit ér, mit ér a százszor becstelen, mondd,
mit a szivem, ha a verése kín?
S csak öntözöm a rosszaság rózsáit,
bűnöm bimbóit, sajgó sebeim.
Mit ér karom, ha többet nem ölel,
csak dolgozom vele és áldozok,
mit érek én, mit az egész világ?…”
Ezt mondta csöndesen az átkozott.
Nagyon tetszik, követlek máshol is: