Füst Milán

Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket,Munkát, amely boldogít s nőt, aki szeret,Megadod majd, megadod máskor… Most megtörten s hajadonfővel állok ElédS ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, –Gondjaim terhén merengek, – barna hajam eső veriS Feléd tárom ki két karom… S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam… De megismersz-e még?Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezedElnehezűlt … Olvass tovább