Milyen felemás érzések közt élünk,milyen sokféle vonzások között,pedig zuhanunk, mint a kőegyenesen és egyértelműen.Hányféle szégyen és képzelt dicsőséghálójában evickélünk, pedignapra kellene teregetnünkmindazt, mi rejteni való.Milyenmegkésve értjük meg, hogy aszemek homálya pontosabb leheta lámpafénynél, és milyenkésőn látjuk meg a világörökös térdreroskadását.
Hogy elkárhoztam, nem számítok többé,azóta végre könnyü lettvisszatalálnom, mint a porszem,a szentély fönntartott s az asztalkivételes gyertyatüzébe. Ettől kezdvea menyasszony vállára űlhetekés a vőfély vállára telepűlveragyoghatok, s ez elég is, hogy ragyogokvagy egy redő előterébenárnyékká változom.
Ahogy a semmi kisimítjaaz agónia árkait,miként a vidék hófuvás utánlecsillapúl, hazatalál,valahogy úgy alakúl, rendeződikfokról-fokra ember és Isten,pusztulás és születés párbeszéde.
Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme,az a bizonyos merev tekintet,mely szigorú, akár a nap,és berajzolja komoranés ugyanakkor fényesena vágóhidak és a földi királyokszínehagyott, szomorú méltóságát. Ezek a szemek,egyedűl eme pillantásokméltóak észrevenni a haláltés a virágok átöltözködését. Egyedűlők tudják elkiáltania világ minden bánatát, és egyedűlők tudják elhallgatni Isten titkátszemközt a lincselő tömeggel.
és lát az isten égő mennyekets a menny szinén madarak szárnya-röptétés látja mint merűlnek mind alábba tűzkorongon átkerűlni gyöngék és véges-végig mint a rézveresolyan szinűt dirib-darabra törtethol nem találni mától egy kapásta földet látja mégegyszer a földet a pusztaságot és a zűrzavartlovaskocsit keresve hol kigázolde látja isten nincsen arra módkitörni út remény e látomásból!
Cholnoky Tamásnak Fejem fölé a csillagokjeges tüzet kavarnak,az irgalmatlan ég alatthanyattdölök a falnak. A szomorúság tétovánkicsordul árva számon.Mivé is lett az anyatej?Beszennyezem kabátom. Akár a kő, olyan vagyok,mindegy mi jön, csak jöjjön.Oly engedelmes, jó leszek,végig esem a földön. Tovább nem ámitom magam,nincsen ki megsegítsen,nem vált meg semmi szenvedés,nem véd meg semmi isten. Ennél már semmi … Olvass tovább
Testvértelen szád meztelenremegni kezd és tisztafénnyel ragyog fel melledenaz ismeretlen stigma,bordáid közt a drága jel,mely örök sebet égetés többé sose tűnik el,csak mélyebb lesz a mély seb.Csak mélyül és be nem heged,örök halállal árnyal,s te fölállsz: növő szél vezeta megnyílt éjszakában.Átlépve házad küszöbétútnak eredsz a csöndbe,nem tudva merre és miért,hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?Csak mész. … Olvass tovább
Minden lélekzetvétel megsebez,és leterít valahány szívverés.Különös, hogy a tenger halhatatlan,holott minden hulláma végitélet. Hogyan is igazítja sorsát,az öröklétet, Isten, a teremtésmindörökre veszendő mezejében? Mint a füvek lemondó élete,mint a halandók egy-egy szívütése,olyan lehet végülis a dicsőség,Isten nyugalmas boldogsága.
E világ nem az én világom,csupán a testem kényszere,hogy egyre beljebb, mint a féregfurakodom beleibe. Így táplálkozom a halállal,és így lakik jól ő velem;az életem rég nem enyém már,vadhúsként nő a szivemen. Minden teremtett elevenbőlkijózanodva a szemétígy ütközik ki, leplezetlenföladva hiú szégyenét. A mindörökre ismeretlenvégül is így lesz otthonos.Mint hervadás az őszi lombot,a pusztulás bebalzsamoz. … Olvass tovább
Csillaghálóban hányódunkpartravont halak,szánk a semmiségbe tátog,száraz űrt harap.Suttogón hiába hív azelveszett elem,szúró kövek, kavicsok köztfuldokolva kellegymás ellen élnünk-halnunk!Szívünk megremeg.Vergődésünk testvérünketsebzi, fojtja meg.Egymást túlkiáltó szónkravisszhang sem felel;öldökölnünk és csatáznunknincs miért, de kell.Bűnhődünk, de bűnhődésünkmégse büntetés,nem válthat ki poklainkbólsemmi szenvedés.Roppant hálóban hányódunks éjfélkor talánétek leszünk egy hatalmashalász asztalán.