Szabó Nándor Zsolt

Szürke remény fejét a fakó égre hajtja, lomha módon kel fölébe egy új év hajnala, szomorkodván, de hittel merít az életből, iszonyodik a múlttól, és retteg a jövőtől. Múló, piros szirmait felhők ezreire szórja, csendesen a reménnyel együtt lopva elsuhan, ködbe burkolózva, fagyottan ébred a táj, az eső, mint harmatos gyöngy hullik rá. Megbotlik az égi áldásban a napsugár lába, áthatja  azt … Olvass tovább