Ma közben átléptem a halál felett is.
Egy foltnyi semmi volt,
ahogy egy víztócsában tükröt vet az ég
s az utcák fénytelen mezőjén úgy rikít,
mint tengerszemnyi feneketlenség.
Átléptem a halál felett: nem volt ott semmi,
a járda sem, a levegő sem és föld sem:
az idő s tér tölcsérnyi híja ez a hely,
magammal kell egyszer betöltsem.
S pedig mivel: leégő lelkemen
az érzékek gyűjtötte tartalommal,
a szerveim fárasztó élvezettel,
közös fogalmakkal
s különvéleményként hurcolt sok megoldatlan lommal.
Csak végzet nincs nekem: az öntudatra
Homérosz óta verekedtem fel.
S az imperializmuson is győzök
e korban, melyet Lenin vezet el.
De életem után s a kommunizmus
kiteljesedő ezrede után,
ott se a titkot félem ilyen aggyal,
tudom s tanítom – nincs határ reám!
Csupa ilyen Minden kerül a földbe:
személy, ki már különbül összeállt egésze
a darabonként felismert világnak,
amelynek ő – a látó – is csak része.
Végtelenszer így önmagává válva
és újra beépülve, összeállva
s mindenségünk valamire készül:
tehát minden, mit hozzá ember hord –
legyen bár öntudatlan –
kozmikus értelművé egészül.
Nagyon tetszik, követlek máshol is: