Benéz a nap a templomablakon.
Átragyog a színesruhájú
tizenkét férfialakon.
Tarka foltokat vet a padsorokra,
s a kisfiúra édesanyja mellett.
Az nézi egyideig álmélkodva
a szép mozaik templomablakot,
a tizenkét sugárzó alakot.
Aztán kérdez, legrosszabbkor talán.
Megkérdi: ,,Kik azok, édesanyám?’’
Tart még az igehirdetés.
Édesanyja csak arra figyel.
S a kis kérdezőt súgva, hirtelen
egyetlen szóval csendesíti el:
,,Keresztyének!’’
S hangzik tovább a prédikáció,
szól az orgona, zeng az ének.
,,Gyerekek!’’ – vetődik fel hittanórán
néhány nap múlva váratlan a kérdés:
,,Milyen emberek a keresztyének?
Ki mondja meg nekem?’’
S a kis csapat nagy igyekezettel
töri a fejét a feleleten.
Aztán egy kisfiú jelentkezik.
– Tanítója ilyen feleletet
egyhamar újra aligha kap. –
,,A keresztyének olyan emberek,
akiken átsüt a nap!’’
Milyen gyermeki, igaz felelet!
Lehet-e annál drágább feladat,
mint hogy rajtad, rajtam, mindegyikünkön
átsüssön-ragyogjon a Nap?!
Átragyogjon sötét világba,
és beragyogjon sötét szíveket!
Nem, ennél szebb feladat nem lehet!
Kísérjen hát egyre a kérdés
tovatűnő évek alatt:
Átragyog-e, átsüt-e rajtad,
átragyog-e rajtam a Nap?!
Nagyon tetszik, követlek máshol is: