A kérdésről talán Nemeskürty István szavai juthatnak első olvasatra eszünkbe, aki egyes szám első személyben teszi fel ugyanezt a kérdést, majd pedig alámerül történelmünk mélységeibe, és segít szembenézni mindazzal, amiről nem tudunk, neveltetésünk okán nem tudhatunk, vagy egyszerűen nem akarunk tudomást venni.
De megközelíthetjük a kérdésre a válaszadást Tamási Áronnal, aki Ábel szavaival, a nyers, egyszerű ember sziklaszilárd hitével jelenti ki: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ez egy elfogadható állásfoglalás.
De ma, a 21. század második évtizedének kezdetén, megtudjuk mondani, mi végre vagyunk a világon?
Te, drága olvasó, te mit válaszolnál erre a kérdésre?
Foglalkoztat egyáltalán, vagy görgetjük együtt a nappalokat és éjszakákat, míg egyszer csak arra ébredünk, hogy nem virrad már ránk többször a hajnal. Nem tagadom, ez egy kicsit bukfences logikailag, de értsd most jól!
Az a hajnal, amit úgy utálsz, mert korán kell felkelni, mert zajos és büdös a város, mert reggeli műszakba vagy beosztva, mert dugó van, mert szófogadatlan a gyerek, a macska, a kutya, mert, mert, mert,
… a felsorolások és a kifogások vég nélküliek.
De akkor hidd el, boldogan látnád újra a derengő hajnalt, idegesen, türelmetlenül… de látnád, éreznéd, lélegeznéd, ÉLNÉD!
Biztosra veszem, hogy az emberek magas százaléka nem tudja megmondani, mi célból él e világon, úgy mélyen, legbelül, pőrén, hazugságoktól és sallangoktól mentesen.
Természetesen vannak reális, racionális, keresztényi és társadalmilag elfogadott részválaszok, életcélunk lehet:
- a családunk
- a hivatásunk, legyen az a legegyszerűbb munka, amit örömmel, szolgálva végzünk
- a sikerünk, az elismeréseink
- a minél több élményszerzés
- az önmegvalósítás
- mindig az adott pillanat megélésére való törekvés
Most azt gondolod, hogy mindez hibás teória részemről, mert ezek nem csak részválaszok, hanem ezek adják életünk céljait, nem külön-külön, hanem együttesen.
Te sem tévedsz, én sem tévedek. Megmondom, miért.
Azért, mert amennyiben ez lenne életünk célja, akkor más lenne a világ, mint, ami most körülvesz bennünket.
Gondolj bele, milyen kegyetlen és durva világ lenne itt, ha úgy bánnál embertársaiddal, ahogy elvárod, hogy veled bánjanak!
Mert elvárod, ugye? Jogos, hisz ki a csoda szereti, ha rosszul bánnak vele, ha foghegyről szólnak hozzá, ha átverik, ha fellökik, ha lelkébe taposnak, ha megalázzák, ha rosszul bánnak vele, ha, ha, ha…
…itt is túl hosszú lenne a lista, hogy milyen dolgokat kell elszenvednünk nap mint nap.
Észrevetted, hogy tele vagyunk „mert”-ekkel, és „ha”-hákkal?
Ez pedig nem más, mint a mérhetetlen egoizmus és elvárás indoklásokba és feltételes módokba öntött szent és sérthetetlen szobra. Ami előtt szabad akaratunk minden egyes nap áldozatot mutat be. Számára nem létezik más Isten.
Tényleg e végre vagyunk a világon?
Hogy bármit megtegyünk, letaroljunk, törjünk, zúzzunk mindenen és mindenkin?
Amikor ránk szakadt a koronavírus-járvány nagyon sok előrejelzés úgy hangzott, hogy már nem lesz soha olyan a világ, mint amilyen volt, de az emberiség megváltozik, hisz tanult a szorongatott és betegséggel súlytott helyzetből.
Nem tanult.
Most itt egy háború a szomszédban, olyan közel, hogy maximálisan átérezzük, amiről nem gondoltuk volna, hogy bármikor is megtörténhet. A világ és benne mi ismét szorongatott helyzetben vagyunk.
Vajon most tanulunk belőle?
Olybá’ tűnik, a történelmi idők végét kezdjük élni, hisz az ember már szinte mindent felfedezett, amit lehet, uralma alá hajtotta az eget és a Földet, megteremtett egy soha nem látott kényelmet.
Csak élni kellene. Felelősen. Alázattal. Jól létben.
Olybá’ tűnik, nincs tovább hova fejlődni, hisz épp 80+ évet akarunk visszasodródni a történelemben.
Ne gondoljuk azonban, hogy ebben a helyzetben nincs kire tekinteni, mert számunkra Isten kegyelme a legsötétebb korszakban is elkészítve vár, csak érte kell nyúlnunk.
Ne várjuk viszont azt, hogy majd Ő fog folyamatosan utánunk „szaladgálni”, egyszer a történelemben nekünk kellene megtenni azt az egy lépést. Ő vár. Neki nem sürgős. Nekünk viszont létkérdés lenne.
Öröm a végtelen és mélységes szomorúságban, hogy a legszorongattatott helyzetben lévők tudják kire kell tekinteni, ennek bizonyítéka épp e weboldalon jött ma velem szemben a látogatási statisztikákat nézve.
Az elmúlt két hétben az Ukrajnából érkező látogatók 72%-a, Somogyi Zsolt Fohász c. versére kattintott, ami a helyzetre nézve nem hétszer, hanem hetvenhétszer is aktuális!
Imádkozzunk mindenkiért, aki elszenvedi e háborút.
Somogyi Zsolt – Fohász
Felnézek az égre minden áldott este,
Keresem az Istent, mert beszédünk lenne.
Nehéz szívvel várok csöndben a soromra,
Tudom odafönn is rengeteg a dolga.
És csak halkan mondom az ég csillagának;
Szólhatna egy jó szót az Úr angyalának,
Hogy a Jó Istennek súgja oda csendben :
Uram ! A világgal valami nincs rendben!
Hallgassa meg imám, más kérésem nincsen,
Segítsen mi rajtunk, hiszen Ő az Isten.
Ember az embernek farkasa lett régen,
Gyűlölet vert tanyát sok ember szívében.
Rengeteg a földön
a hontalan, árva,
Uram, ez a világ saját sírját ássa!
Túl sok már a fájó, bús könny a szemekben.
Uram ! A világgal nincs valami rendben!
Anya a gyermekét sorsára hagyja,
Pénzért az ember
a lelkét is eladja.
Háborúk zajában ártatlanok halnak.
Jól tudom Uram,
Te nem így akartad.
Nagyon nagy a bűnünk, amit meg kell bánnunk,
Bocsásd meg, úgy kérlek, minden gonoszságunk!
Könyörögve száll fel fohászom az égbe:
Uram! A világnak Tenélküled vége!
Nagyon tetszik, követlek máshol is: