Ki tudja mióta? talán ezer éve
fut a sorsautója az Éjbe velem…
Pár perc csupán, hogy a fényre kiérve
látok s a csodák özönét figyelem:
most ébred a föld, a halálszagú táj,
sietni, sietni, sietni muszáj!
Hurrá, rohanunk, maradoznak az ormok,
maradoznak a völgyek, a várak, a múlt,
látok patakot, hidakat, suta tornyot,
pár perc: s feledés buta fátyola hullt
le mögém… Autóm ragyogón tova száll,
sietni, sietni, sietni muszáj!
Rohanunk, a Tavasz magasul fel az űrben,
dirigál csuda-botja: kifeslik a lomb,
dirigál: s a paraszt a dohos szagú szűrben
kikocog s veteget… Már zöldül a domb…
Dirigál: jön a szél s a vetésbe kuszál,
sietni, sietni, sietni muszáj!
Rohanunk falun át, hol a gyermek a sárban
játszik… Lakodalmasak éneke jő.
Kotló a tojásokon ül a kosárban,
i – A Tavasz dirigál: s a gyerek, csibe nő,
pár perc: s öreges a pihés, pici szárny:
sietni, sietni, sietni muszáj!
Pár pillanat: és a menyecske örömmel
új életet emtet a melle haván.
Fakadoznak a fákon a szirmok özönnel,
jó volna megállni, leszállni talán,
szirmot simogatni… Hiába! ha fáj:
sietni, sietni, sietni muszáj!
Rohanunk, ragadó autóm tovavágtat,
felvillan egy emberi arc s tova vész…
Már hull a szirom… húzogatja a fákat
a gyümölcs… a mezőn a kalász feje kész…
Könyörögj autóm Vezetője, megállj!
– Sietni, sietni, sietni muszáj!
Rohanunk, fejemen felhőzik a gondom,
aratók dalait dudorássza a szél:
kifutunk a Tavaszból! Túlnan a dombon
ott leskel a Nyár, meg az Ősz, meg a Tél:
te szörnyű sofőr, pár percre megállj!
– Sietni, sietni, sietni muszáj!
Rohanunk pihenéstelenül dübörögve,
öklömmel ütöm a Titok-vezetőt:
míg hátratekint vigyorogva, röhögve
a Halál… nevetése lidérc, temetők
szaga rajta, hadarva susogja a száj:
sietni, sietni, sietni muszáj!