Kölcsey Ferenc – Igazság

Vak vagy-e te szent Igazság?
Néked látni kellene;
Látni, mint hevűl a gazság
Jámborságnak ellene.
„Nem valék vak, hív Igazság,
Láttam mit mivelt a gazság
Lest intézvén s szopván vért,
S adtam néki méltó bért.

Ajkát méreg haboztatta,
És dühödve vívt velem,
S eltiporván megszaggatta
Vérrel ázó kebelem.
S hogy ne látnék vad szüvébe,
Fátyolt vont szemem fölébe;
S nem rettegvén már tanút
Nyílt bűnének tágas út.”

Szépre, rútra hát így gondot
Nem tarthatnak szemeid,
Szent Igazság és e fontot
Mégis hordják kezeid!
„Szépre, rútra nincsen gondom,
S nem magamnak függ így fontom,
Mely kezemben semmi bért
Százak óta már nem mért.

Tartom azt újjam hegyéből
Elmeredve, mint csontváz;
S a Gonosz rablott kincséből
Serpenyőmbe terhet ráz.
A teher sújt bús erőben,
S a lebillent serpenyőben,

Borzadjon bár föld és ég, –
Néki száll a nyereség.”

Hát befátylozott szemével,
Kinn e pompás kapunál,
S rosszra fordúlt mértékével
Istenséged őrt mért áll?
„Ah, benn ültem hajdanában,
S szózatom zengő hangjában,
Fennálló székem körűl
Megcsendült sok gyáva fül!

S már itt állok elnémítva,
Bús orcámon zápor s szél;
S a Gonosz nem háborítva
Benn veszélyes kénynek él.
Zúg csapása villámának,
S romján más boldogságának,
Melyet rogyni vígan lát,
Alkot márványpalotát.”

Szent Igazság, és honodnak
Hol vagynak határai?
Szenvedsz, s vissza nem ragadnak
Hű szerelmed szárnyai?
„Jámbor, fenn hazám az égben,
Mondhatatlan messzeségben,
A csillagpályák között,
S már valóm felköltözött.

Ám tekintsd e hidegséget
Arcom holt vonásain;
És tapintsd e keménységet
Testem márvány tagjain:
S ím befátylozott szemével
Rosszra fordult mértékével,
S kinn e pompás kapunál-
Lelketlen kép ami áll!”

Cseke, 1824. február