Ézsaiás könyvében olvashatjuk, hogy az én beszédem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi azt. Az öntözés ebben a nézetben az Igével történik. Tehát, ha mi újra és újra figyelünk, meghallgatjuk Isten Igéjét, az olyan, mintha csepegtető öntözéssel táplálnák azokat a magvakat, amit az Ige vetett el szívünkben.
Nem kerülhetjük el az öntözést, nem kerülhetjük el, hogy újra és újra ne kerüljünk kapcsolatba Istennel az ő beszéde által. Ha pedig ez megtörténik, az öntözés folyamatos, akkor gyümölcs fog teremni bennünk, a lélek gyümölcse, ami folyamatosan jó dolgokra, jó cselekedetekre sarkall majd.
Tudjuk mennyire fontos a termőföldnek a víz, ezt jó esetben eső formájában automatikusan megkapja bizonyos időközönként, amennyiben ideálisak a légköri viszonyok.
Ám sok esetben – és mostanában egyre gyakoribbak – azok a hetek és hónapok, amikor nem kapjuk meg a várva várt esőt. Ilyenkor szinte kiszáradt lélekkel vágyakozunk mi is, portól fulladozva az áztató eső után! Nem tagadhatjuk, milyen nehezen várjuk, hogy végre megnyíljanak az ég csatornái. Szerencsére a szívünk öntözésére nem kell ilyen sokat várnunk, mert Isten Igéje minden pillanatban kéznél van, hogy elmélyüljünk benne.
Ahogyan az öntözés nélkülözhetetlen a magok kikeléséhez, majd – legyen az haszon, – vagy dísznövény – a növekedéséhez, és az aratáshoz, úgy nélkülözhetetlen, hogy Isten Igéje mindig ott legyen bennünk, halljuk, beszéljünk róla, és ami legfontosabb cselekedjük mindazt, amire tanít.
Ez tulajdonképpen az Ő útján való járás is, ha szívünket folyamatosan Igéjével öntözzük, akkor nem tudunk letérni, ha akarnánk se arról a képzeletbeli gyepszőnyegről, amit elénk terít.
Amin járni maga a csoda, finoman csiklandozzák talpunkat a fűszálak, tudjuk, hogy az Ő rendeltetése szerint való szőnyeget tapodjuk, ami nem mentesít bennünket az alól, hogy ne lépjünk gödörbe, ne keressünk új utakat, de tudjuk, hogy Hozzá mindig visszatalálunk!
Reményik Sándor nagyon találóan írja A szőnyeg visszája c. versében:
„A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha, legszebb perceinkben,
A színéből is valamit.”
A feladatunk igazából az, hogy a színét is lássuk, és járjunk azon a gyepszőnyegen, amit elénk terített.