Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költészete és élete szorosan összefonódik az erdélyi magyarsággal.
A két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja!
Az erdélyi magyarság szenvedését sajátjaként élte meg. Példaértékű élete és munkássága, kristálytiszta gondolatai a mai ember számára is hordozza az egyetemes mondanivalót.
Az élet és Isten szeretetét, még akkor is, amikor hinni és élni is nehéz, az általa írt versekben folyamatosan megtaláljuk ezeket a gondolatokat.
Reményik istenes verseiből, ha akarnánk se tudnánk olyan válogatást összeállítani, ami csak és kizárólag a legszebb verseket tartalmazza.
Mert nincs olyan ember, – aki csak egy kicsit is ismeri költészetét – akinek már ne lenne szívébe elrejtve néhány Reményik sor, amihez a „legszebbként” ragaszkodik.
Olvassuk, ízlelgessük sorait szeretettel!
Ha adsz nekem részt a feltámadásban Ó add Uram, támadjak fel virágban, Harangvirágban örvények felett, Himbálják viharok a kelyhemet, Vagy örökkévaló csend simogasson, Csengjek misére sziklatemplomokban, Bazalt-tornyokon hajnali misére, És ne kérdezzem: mért élek, mi végre, Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban, Hadd lássam kissé szebbnek az eget, Figyeljek jobban mélységek szavára, A csengetyűmmel dícsérjem neved: … Olvass tovább
Uram – mióta első este ez, Hogy a kezem nem tördelem, De összefonom áldott mozdulattal, S az ölembe leengedem? S úgy figyelem a másik mozdulást: A harang lengő lebbenését, Ahogyan hangra válni indul Szinte-szinte súlytalanul A kínzott érc-tömeg. Remeg, remeg. Ámde emberi hang végre-végre S meleg – meleg. Áhítatnak és szeretetnek, Biztonságnak és értelemnek, És … Olvass tovább
Szeretnék szeretni. Mert nem szeretek mélyen, igazán, halálos, nagy ragaszkodással senkit talán. Szomorú ez, mert annyian szeretnek jobban, mint őket én, s több könnyük volna engemet siratni, mint nekem, ha őket elveszíteném. Szétszóródtam, – ők nagyon sokan vannak, én egyedül vagyok. Ölelni őket száz kar kellene, és én a semmiségbe karolok. Hiányzik valami: szívem központ-teremtő … Olvass tovább
„És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatsszék.” Kir. I. 19:12 Járosi Andornak Láttam az Igét sas-szárnyon repülni, Elzúgni izzó Illés-szekeren, – Dóm-lelkek pillér-berkeit bejártam, Testté az Ige mégse lett nekem. Gyönyörködni jártam a templomokba, Mint a hangversenyekre, tárlatokra, A lelkem minden szent beszéd után Csak muzsikával, képpel lett tele, A nagy poézis … Olvass tovább
Mikor a bűntől meggyötörten A lelkem terheket hordozott Egyszer csak könnyebb lett a lelkem Valaki értem imádkozott. Valaki értem imádkozott, Talán apám, anyám régen? Talán más is, aki szeret. Jó barátom vagy testvérem? Én nem tudom, de áldom Istent, Ki nékem megváltást hozott, És azt, aki értem csak Egyszer is imádkozott.
Uram, olyan egyforma minden szolgád És oly egyforma minden templomod, S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra Keresztet tűznek-e vagy csillagot. Uram, én békén hagylak az imámmal, De Te se kívánj szívemtől semmit, Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor Mosta le rólam a Te törvényeid. Uram, teremtők vagyunk mind a ketten, Amily igaz, hogy a lelkem … Olvass tovább
Fogcsikorgató türelemmel, Összeszorított szájjal –Krisztus-követő bús próbálkozással,Majd daccal, lobbanóval,Fojtott igével és visszanyelt szóval,Tenyérrel, mely sima örökké,Csak a zsebben szorul ököllé –Keserű, tehetetlen nevetésselBékülve meg akármi rendeléssel –Nem csodálkozva már – és csodálkozva mégis,Hogy rajtunk ez is, az is megesett:Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,Kínszenvedést virágzó életet.Ahogy lehet…Megalkuvás zsoltárát énekelve,Végtelen rabmenetben csak megyünk,Nincs semmi fegyverünk,Fegyvertelen a lelkünk … Olvass tovább
Egy istenarc van eltemetve bennem, Tán lét-előtti létem emlék-képe! Fölibe ezer réteg tornyosul, De érzem ezer rétegen alul, Csak nem tudom, mikép került a mélybe. Egy istenarc van eltemetve bennem, Néha magamban látom, néha másban, Néha állok, mint fosztott ág, szegényen Ha rossz órámban eltűnik egészen Alter-egóm az örök vándorlásban. Egy istenarc van eltemetve bennem, … Olvass tovább
A Lélek ünnepén A Lelket lesem én. A Lelket, amely több, mint költemény. A Lelket, amely sosem volt enyém. A Lelket, amely sosem lesz enyém. A Lélek ünnepén Szomorún zendül egyetlen igém: „Hogy születhetik újjá, aki vén?”…
Bilincs a kézen, az ajkon lakat, De felhők felett, de vizek alatt Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat! Legyen tanyám kietlen szirtorom Vagy börtönöm pokolmély vártorony, Én amit akarok, azt gondolom! Ó, mi gyönyör, Ó mily Isteni kép: Repülni! Dús képzeletem, ne félj, Nem gátol ebben zsarnoki szeszély. Repülj képzelmem, csillagokig szállj, Az Isteneknek lángitalt kínálj! … Olvass tovább