Reményik Sándor – Így emlékszem

Így emlékszem most-mult szörnyű napokra:
Ha tudtam volna imádkozni akkor,
Így imádkoztam volna:
Uram, kimondhatatlan rettegéssel
Nézem, hogy indul teremtett világod
Szakadni szerteszéjjel –
Hogy indul válni vérré és üszökké,
Amelyből nincsen feltámadás többé.
Szívszorongva számlálom mindenütt
Közel és távol szeretteimet,
Jajdulva kérdem, hogy mi lesz velük
S mivé lesz a kicsiny magyar sziget –
De minden szörnyűségnél szörnyűbb kérdésem ez:
Uram, a lelkemmel, a lelkemmel mi lesz?
Így várjam a véget tompán, tunyán –
És szívet vesztve és vesztve fejet?
Segíteni ne tudjak senkinek?
Ne tudjak egy tiszta tekintetet,
Bátor, tudó pillantást vetni fel
Az égre, amely füstben tűnik el
S a földre, amely alattunk inog?
Így találjanak, szégyenteljesen
Kapkodva, az apokaliptikus
Pillanatok?!
Én Istenem, tartsd fel a végzetet,
Takard be irgalmadnak fátyolával
A nőket s a gyermekeket –
Kegyelmezz a bűnös világnak,
Mindennek, ami itt hamis
És nekem is –
Ám ha mégsem lehet:
Velem tedd meg ezt a csodát:
Érjem fel, bárha ágaskodva is
Lélekkel a roppant tragédiát!
Legyen számomra legalább nyitott könyv
A Jelenések Könyve –
A szívembe, mint gyüjtőmedencébe
Zuhogjon mindeneknek vére, könnye.
Lelkemet köszörüld ki, mint a kardot,
Éles legyen, mint a beretva,
Kiköszörült élén csillanva tükröződjék
A világ bíbor-sötét alkonyatja –
Bármi jön: tudjak vele szembenézni!

1938