Világnézetek malomkövei közt,
Emberlelkek dárdahegyei közt,
Jelszavak felszálló röppentyűi között,
Cselszövevények fekete ködként húzódó mérges-gáz kígyói között
A versben, a dalban,
Egyetlen szilárd önmagamban
Szeretnék megfogózni.
Ebben a zárt, szigorú, büszke külön világban,
Ebben a gömbalakú csodálatos kristálykamrában,
Mely, ha földgömb, maga megsemmisül,
mint külön földgömb, mint külön világ
Forog tovább
A nap körül.
Kezdetben vala az ige.
S az Ige testté lőn.
Nem csak az Úrvacsora szent testévé,
De tisztátalan embertestté,
Gyilkos éhséggé, még gyilkosabb szerelemmé,
Röppentyűvé, mérges gázzá, dárdaheggyé, malomkővé.
Ez pedig a költészet:
Hogy a test ismét Igévé legyen.
Igévé váljak ismét én-magam,
Igévé embertársam, nemzetem,
A testté lett Mindenség új Igévé.
Mert ami bennem az Igén kívül van: por –
És ami embertársamban az Igén kívül van: por –
És ami nemzetemben az Igén kívül van: por,
És mindez szenny és hamu és hiábavalóság és értéktelenség.
Költeményembe, kristálykamrámba,
Ebbe a zárt, szigorú, büszke külön világba
Menteném át magamból, nemzetemből,
Embertársamból, az emberiségből
Az Igét, amely kezdetben vala.
Így képzelem én a költészetet.
Új evangéliumnak,
Melynek alfája és ómegája
Ez a tétel:
A test Igévé lett.
Aztán, ha a földgömb megsemmisül:
A törhetetlen kristálykamra,
Ez a földgömbalakú új világ
Forog tovább
A nap körül.
Nagyon tetszik, követlek máshol is: