Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költészete és élete szorosan összefonódik az erdélyi magyarsággal.
A két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja!
Az erdélyi magyarság szenvedését sajátjaként élte meg. Példaértékű élete és munkássága, kristálytiszta gondolatai a mai ember számára is hordozza az egyetemes mondanivalót.
Az élet és Isten szeretetét, még akkor is, amikor hinni és élni is nehéz, az általa írt versekben folyamatosan megtaláljuk ezeket a gondolatokat.
Reményik istenes verseiből, ha akarnánk se tudnánk olyan válogatást összeállítani, ami csak és kizárólag a legszebb verseket tartalmazza.
Mert nincs olyan ember, – aki csak egy kicsit is ismeri költészetét – akinek már ne lenne szívébe elrejtve néhány Reményik sor, amihez a „legszebbként” ragaszkodik.
Olvassuk, ízlelgessük sorait szeretettel!
Nincs nyugalom, nincs nyugalom, – a szív, Amíg ver, mindörökre nyugtalan. De mindörökké nyughatatlanul, Istentől mégis Békessége van. Nyugalma nincs, de Békessége van. Békesség Istentől. Nincs nyugalom, nincs nyugalom, – vihar, Örök hullámzás a víz felszíne. De lent a mélyben háborítatlanul Pihen a tenger s az ember szíve, Hadd hullámozzék a víz felszíne. Békesség Istentől. … Olvass tovább
Én csak kis fatornyú templom vagyok, Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő, A szellemóriások fénye rámragyog, De szikra szunnyad bennem is: Erő. S bár irígykedve holtig bámulom A dómok súlyos, drága titkait, Az én szívem is álmok temploma És Isten minden templomban lakik. Megosztom másokkal is!
Ha számbavetted mind a vétkeid Szemed ha metszőn önmagadba látott: Az ismeretlen sok-sok bűnödért Még mondj el egypár miatyánkot! Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk, Mert végtelen a vétkeinknek száma S talán nem az a legölőbb csapás, Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva. A legsikoltóbb seb talán nem az, Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán … Olvass tovább
Én Istenem, gyógyíts meg engemet! Nézd: elszárad a fám, A testem-lelkem fája… De épek még a gyökerek talán. A tompa, tunya tespedés alatt, Gyökereimben: érzem magamat, És ott zsong millió melódiám. Én Istenem, gyógyíts meg engemet! Hiszen – nem is éltem igazában. Csak úgy éltem, mint lepke a bábban, Csak úgy éltem, mint árnyék a … Olvass tovább
A szent estén majd eljövök ide.Álmaim szekerébe fogatokÉs szólok fantáziám táltosához:Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,És álomhintón eljövök – ide. Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott.Csak egy hang lesz a halott rengetegben:A zúgó patakok. És én fenyőtől fenyőhöz megyekÉs minden fenyőt megsimogatok. És megkérdezem: virrasztotok még?És megkérdezem: hogy aludtatok? És aztán feltűzöm a szívemetA … Olvass tovább
Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba. A szűk szobában is terem öröm, Gyúl apró gyertya ínség idején, Óh csak ne legyen sorsom bús közöny, Óh csak legyek a fény forrása én, Apró gyermekek bálványozott fája, Én az idegen, én a jövevény, Égő fenyőfa, égő áldozat, Akit az Isten ősi otthonából Emberek örömére elhozat. Csak … Olvass tovább
Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal – S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótlanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bún, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! … Olvass tovább