Ha Dsida Jenő verseiről esik szó, akkor az egyik legfinomabb szövésű költészetről beszélhetünk, amit mesterien művelt.
A Dsida Jenő versek olyan halkan és őszintén szólnak az olvasóhoz, hogy egyből elfeledteti azt a valóságot, amiből épp kiszakad.
Mert Dsida Jenő istenes versei kiszakítanak a valóságból és egy teljesen más lényegre irányítják a figyelmünket.
Amikor az ember Dsida verseket olvas, nem figyeli az olyan irodalomtudományi kérdéseket, amelyeket általában boncolgatni szoktunk egy-egy költeménnyel kapcsolatban.
Helyette együtt ringunk a sorokkal, együtt sodródunk a szavakból kitüremkedő érzésekkel.
Dsida Jenő nem volt olyan irodalmi-történelmi személyiség, aki új csapásokon indult volna el, vagy új irányt mutatott volna, esetleg új eszméket fedezett volna fel.
Ő az egyszerű mindennapi semmiségek megélésének szelíd mestere volt, és minket is szelídségre tanít!
Olvassunk Dsida Jenő verseket szorgalmasan!
Tarka virágnakIllata kábít, –Édes a méz mitKelyhe kinál;Lebben a lepke,Röppen a méh –Sok kicsi vándorKedvese ajkánCsókra talál. Nincs ma halál,Él ma a földönMit csak az IstenÉlni teremtett; –Harsog a himnusz,Hangos a táj! –Semmi se fáj,Minden örömre,TűzlobogásraSzítja a lelket… Újra születtünkZöld lobogóvalLepkefogóvalTáncra megint!Csókot a földnek,Csókot a fának,Csókot a rügynek,Mert a hatalmasÉgi JövendőHírnöke mind! Hallga, mi szépenCsendül … Olvass tovább
Bábel újra-épülő, szörnyeteg tornya sötéten áll fel. Százan hordják a követ, vasat, márványt, gőgös, nagyzajú lázban. Görbe ásóval őszi udvaron jeleket írok körbe. Reszket az est a tölgyek sudarán, amikor ásni kezdek. Mások minél nagyobb tornyot emelnek, annál mélyebbre ások. Nagyon tetszik, megosztom! Olvass hasonló verseket:
Most, hogy a földön minden költemény bús, csapongó szárnyon Hozzád repülök, s Neked dalolok, karácsonyi Jézus! Repülök szánkán, csörgő hit-batáron és úgy hódolok jászolod előtt, kicsi Mesterem, jóságos Tanárom! Nagy hittel vetek bízó szemeket Rád én, szent iskolád rossz kis nebulója; megáldom szalmás, szegényes katedrád. Te nem bántottál soha-soha engem, nem vágtál arcul nagy-ártatlanul, ha … Olvass tovább
Hát nem volt boldogabb az ősi Semmi az új semminél, mely valaminek tudja magát? Miért kellett bágyadt mosolygásainknak önmagukra ébredniök az élet ágyán? Miért döngetünk véres ököllel, eszeveszetten olyan kaput, melynek csak egyik pántja sok ezer fekete mérföld? Téli estéken keservesen énekelve, őseink és dédunokáink hajából miért fonjuk az élet hosszú kötelét? Miért faljuk fel … Olvass tovább
Parányi pirula. Itt a lámpaoltás. Miatyánk ki vagy a mennyekben! Megint egy sikoltás. Aludni, aludni, csend, nyugalom, béke. Szenteltessék meg a Te neved! Lesz-e ennek vége? Magas bácsi sóhajt, aki meghal, jól jár. Jöjjön el a Te országod! Hat az altató már. Csillagok villognak. Hunyorogva int egy. Legyen meg a Te akaratod! Nekem minden mindegy. … Olvass tovább
Hajszálnál finomabb fonál a szomorúság. Ha harmatosan rácsillog a nap, szivárványszínű. A házunk előtti öreg akáctól a sarkcsillagig, onnan a holdig szőttem a hálót e sejtelem-fonalakból. Éjszaka gyémánt, nappal ezüst, harmata: könny, – villámra, viharra mozdulatlan, de lengeti sóhaj. S én gunnyasztok a háló közepén, éjféli szürke pók s úgy várok lakomára keringő kóbor lelkeket. … Olvass tovább
Hunyd be a szemedet a dombtetőn. Megindulsz lassan az űrben, a kék levegőben, az őszi lombok hervadt szagában. Előbb csöndes úszással, lengéssel jobbra-balra, aztán szédületes gyorsasággal, káprázatos ívben messzire lendülsz, titokzatos szálak tartanak, azokon himbálózol édesen, fájón, rettenetesen. És delet kongat a falu harangja, és minden kondulással egyre biztosabban érzed, hogy te vagy a harang … Olvass tovább
Sustorgó víz-szirmú rózsák buzogva nyílanak itt. Mérges, dús sárga növények rejtenek el valakit, ki a mély völgyekben mindegyre járkál, alszik zöldkristály hidak alatt, ujjára villogó pillangók szállnak, ujjával fog kicsi kék halakat, űzi a dombon a fellegek árnyát, ballag a hangyák halma körül, aranyfüst-muzsikát hallgat a fákból s zöngeti, zümmögi halkan. Örül. Megy, megy, vándorol. … Olvass tovább
Minden göröngyből virág ütközik, kék az éjszaka és arany. Ifjú vagyok és megyek vidáman, tisztán a hullócsillagok alatt. Olyan egyszerű minden, olyan felszabadítón, könnyen egyszerű: Holnap kiválasztok egy aranyhajú szüzet és azt mondom: Jer velem! Holnap fehér abrosz mellett ülök s piros alma, sárga körte koppan a veranda tetejére s aranybort iszom ezüst-pohárból. Fiam is … Olvass tovább
Egy átjárónak tört köve vagyok sáros kis utcán, derengés fele félénk vággyal és nagy csenddel tele. Köröttem mások, más apró kövek, sárba ékelve, mindmegannyi bátor. – Eső után van, hallgat a sikátor. És várunk, várunk feszült-csendesen, sok-sok hajnali, ázott, néma kő, hogy valaki majd talán erre jő, fényes-fehéren, esős hajnalon, tűzhomlokából sugarat eresztve: Huszadik Század, … Olvass tovább