Hajszálnál finomabb fonál
a szomorúság.
Ha harmatosan rácsillog a nap,
szivárványszínű.
A házunk előtti öreg akáctól
a sarkcsillagig,
onnan a holdig szőttem a hálót
e sejtelem-fonalakból.
Éjszaka gyémánt, nappal ezüst,
harmata: könny, –
villámra, viharra mozdulatlan,
de lengeti sóhaj.
S én gunnyasztok a háló közepén,
éjféli szürke pók
s úgy várok lakomára keringő
kóbor lelkeket.
Nagyon tetszik, megosztom!
Olvass hasonló verseket: