Alföldi Géza – Krisztus!… Krisztus!…

Karácsony éjjel, 
kint most verte az éjfelet, 
az égen 
furcsa fehérlő fény remeg. 
Az éjben 
apró lámpások pisla fénye 
forrósítja 
az éjjel áhitatát, 
mintha élne 
a tiszta 
hótól felsugárzó visszfény 
s a kispatak vizén 
valaki jár. 
Felnevet a sivár 
erdők hólepte 
fáira, 
s a mosoly lelke 
mámort hint a 
hallgató tájra, 
az éjjel szája 
is mosolyra rándul, 
a völgy felett 
valaki átnyúl 
s óriás diadalíveket 
feszít a patak 
fölé, hogy aki a 
víz színén halad 
érezze, várják; 
hívja 
a rét, a hegy, a táj, – 
valaki jár 
a patak vizén. 
A szél himnuszt 
orgonál a vén 
fák koronáján, 
a víz hátán 
ezüstszőnyeg feszül 
a titokzatos gyerek 
lába elé. A hegyek 
orma fejet 
hajtó öreg anyóka, 
a hold a 
lámpását lopva 
a parti bokrokra akasztotta. 
S megy a gyerek a patak 
vizén a diadal 
ívek alatt: 
megy-megy, 
halad 
éjféli misére. 
Az egek fénye 
baldachinként 
alázatot bíborlik 
a tájra, 
s a szél az ég orgonása 
fortissimóra 
hangolja 
a hegyek, a víz, az árva 
erdők kórusát. 
Zeng-zúg a dallam 
a kórus ajkán. 
Csupa áhítat minden 
az égen, a réten, a vízen 
és itt lenn. 
Hat szólamra 
zsolozsmázik az éjjel, 
csupa vágy a táj, 
csupa megrázó ritmus, 
diadalmasan zeng 
minden: 
Isten….. Isten, 
Krisztus….. Krisztus! 

Miltach, 1952. XII. 24.

A weboldal használatának folytatásával Ön elfogadja a cookie-k használatát. Felhasználási feltételek és Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás