Haraszti Sándor – És hívják nevét Csodálatosnak…

Kicsiny gyermekségem csodás szép emléke
Voltál te énnekem, Názáreti Jézus!
A te szent nevedből áradott rám béke,
Csodálatos Jézus. Jézus, Jézus, Jézus!

A karácsonyestnek áhítatos fénye.
Glória volt rajtad, isteni kis gyermek.
Ez volt a világ legnagyobb eseménye:
Öröme volt százszor földnek és a mennynek.

– Én is veled együtt, hogy fölnevekedtem,
A isteni dolgok mindjobban vonzottak.
Föl Jeruzsálembe én is veled mentem,
Ahol doktorok és bölcsek vitatkoztak.

…És a neved fénye nőtt előttem folyton,
Értelmét mind mélyebben fogta fel szívem.
Nem volt rá eset, hogy áhítat ne fogjon el,
Én, ha rágondoltam odaadón, híven,

Veled éreztem a próbák özönében
És mikor nem volt hely lehajtani a fejed…
Zokogtam, hogy e világnak közönyében
Egyedül, egyedül éled le életed…

Csodák sokasága bűvölte el lelkem,
De megmagyarázva isteni szent lényed
És alakod folyton növekedett bennem:
Názáreti Jézus, csodáltalak téged!

    *

Mindenütt ott voltam, amerre csak jártál;
Hozsannát zengtem én is, ifjú ember,
Mikor királyként hódolattal várt már
Sionnak leánya ujjongó sereggel…

Ott voltam akkor is, – óh borzalom napja!
Mikor elvégezted, és az éj sötétlett…
– Hogy futott rémülten apraja és nagyja!
Rengett a föld, és egy asszony szíve vérzett…

Igen, én ott voltam, és láttam csodákat.
És mellemet verve kelt bennem egy ima:
Van-e nagyobb még, mit halandó szem láthat?!
– Imádlak, Te égi, Te nagy Isten Fia!

Csodálatos név ez, dicső fényességben…
Cél az élet útján, vigasz a halálban.
Nélküle nem vágynék élni fenn az égben,
Vele minden helyen égi boldogság van!

– Küzdelemben erőt ifjúnak és vénnek,
Ez ád, és a gyönyör csábja semmivé lesz:
Gyarló földi lények szent életet élnek.
S hasonlóvá lesz az ember Istenéhez…

Alázattal eléd borulok, Te csodás!
Te vagy az én célom, Te vagy az életem…
Imádlak, Te örök, kiben nincs változás,
Te vagy az én Uram és az én Istenem!