Hiába! Nem csordult ki könnyem;
Nem gördült végig nagy cseppekben,
Fényes, hosszú barázdát hagyva
Fakó, halavány arcomon.
Csak álltam ott a koporsónál
Vihar után villámütött fa
Egyedül szárazon
A csepegő rengetegben –
Szivemben a kövült fájdalom
Kínjával, könnytelen szemekkel…
Köröttem versenyt sírva sírta
A veszteség keserű könnyét
A jóbarátok sirató serege.
Óh csak ne kellett volna látnom
Titkolt örömnek villanását
A könnytől ázott arcokon –
Amint egy-egy jól sikerült
Bánatroham szemökbe csalta
A vesztes szivnek művészkönnyeit.
S mily szánakozva néztek énrám,
Ki száraz szemmel álltam ottan,
Mint a kerítés alján a faág,
Mit szárazon hagyott az öntöző
De bent szú rágja…
Mit látják ők a fájdalomnak
Izzó tüzében kiégett szivet,
Mely megvonaglik csak, de könnye nincs.
Szemökben én hát szivtelen vagyok!
S te nem fogsz értem szólni, jó halott,
Te, ki belátsz már a szivek rejtekébe
És látod a könnytelen bánattól
Meg-megvonagló bús szivet
És látod a hangos jajgatásban
Fuldokló szivek ujjongását…
Szemökben én hát szívtelen vagyok!
Óh miért hiába! Nem tudtam zokogni
S nem sírtam sárrá a fagyos göröngyöt,
Mellyel e jóbarátok
Koporsód dübörgő fedelére dobva –
Utólszor szíven ütöttek,
Én holtra fáradt,
Jó öreg barátom…
Nagyon tetszik, követlek máshol is: