Anyánk nyugszik itt, halkan lépjetek.
Ez a marék hamu,
ez ő,
leánykori nevén
Zabó Irén,
ki Somlójenőn született,
s meghalt a Semmiben,
hetvenöt évesen
egy számozott vaságyon,
Látjátok fiaim, szümtükkel,
s látjátok, lányaim, mivé leszünk!
Öt gyermeket szült, hatot fölnevelt
(egyet eltemetett, kettőt befogadott);
s megsokasodtak ivadékai.
És nem szerzett magának
más kényelmet – csak ezt itt.
Maradjon hát velünk örökre már,
ki értünk éjszakákat átvirrasztott,
mosta szennyesünk, főzte vacsoránk,
s ha jöttünk neszelte, állt az úton
reménytelenül is, jeges szelekben…
Tudott haragot tartani s feledni;
virágos kedve túltett két lakodalmon;
szép kezétől magról termőre fordult
két év alatt az almafa,
s a rózsák
első hóig virultak…
Elvégeztetett.
Anyánk nyugszik itt, halkan lépjetek.
Ez a marék hamu,
ez ő,
el nem temethető, el nem feledhető.
Soha magát meg nem tagadta, inkább
meghalt,
semhogy félig-aléltan éljen.
Már bölcsen és megbocsátón tekint ránk:
állócsillag lett az anyátlan égen.
1971
Nagyon tetszik, megosztom!
Olvass hasonló verseket: