Lefoszlottak rólunk az Isten színei,
amikkel befestette az anyagot,
és élünk, mint akiknek az élet nem követelés,
minden káprázat messze elhagyott.
Elnézem a múltat, színeknek temetőjét,
akivel belőlünk soka halt meg: Ábelt,
sajnálom a tervetlen, csodanélküli mát
s megsimogatom az utolsó szent mesét: Bábelt.
Félősen, térdelve mormolunk imát,
megreszkettet egy villám nyugtalan éjen,
de hova lettek a színek?
görcsös akarata az emberiségnek,
hogy égig érjen?!
Lefoszlottak rólunk az Isten színei,
megyünk fakón, mintha semmi sem történt volna,
vércsöppjeink az úton elhullajtott mesék,
s búsan néz utánunk Bábelnek tornya.
