Februárvég –
valami lehetetlenség
történik mindjárt.
Duzzad a rügy,
az ágak az égbe markolásznak.
Minden lángol, feszül.
ó, hogy akarnék
én is, én is
valami lehetetlenség lenni,
kitágulni, megtisztulni.
Ha Január-rém megy és Február-kedves jön,
a földről a téli szenny eltűn,
bőn és mocsok –
én az erdőhátról hóvirágot hozok.
A zord árkokból dűl a szent tavasz-szag –
Ó, hogy akarnék
én is, én is
valami új lenni,
újjá válni, megszületni.
Ha jönnek napvilágos ébredések.
Reggel ágyamból kikelek,
ragyog a kert.
A lég tiszta azúr.
A fénylő fán kis madárka szól
s kalóz tavaszi szél suhint frissen, csípve
a fák közt s új lázakat szór –
Ó, hogy akarnék én is akkor
valami szép, ifjú tiszta lázban égni,
föltámadni, felfrissülni,
megízlelni és megmutatni,
megteremteni és megalkotni,
a legigazabbat, a legelőbbet,
a legnagyobbat, a legeslegszebbet.
és Isten elébe letenni,
és világ elébe letenni
és szívem elébe letenni
és térdepelni és imádkozni
és imádkozni és leborulni.
1933.
Nagyon tetszik, követlek máshol is: