Szókratész utolsó találkozása

Bár tanítványai és barátai úgy látták, hogy végtelen nyugalommal, már-már rezignáltsággal veszi tudomásul az ítélethirdetést, belül émelygést érzett. Nem önmaga miatt, hisz jól tudta az ember több annál, mint, amit pillanatnyi érzései, benyomásai keltenek. Az ember kötelezően az erény esszenciális megtestesítője, ami elsősorban a lelkiismeret szavát követi, ezt pedig csak tudatosságunk magas fokán vagyunk képesek megérteni.

A halálra gondolva tényleg nyugalmat érzett, a halál csak egy kapu a tökéletes megszabaduláshoz! Szinte simogatónak, barátságosnak érezte közelségét, hogy hamarosan bekövetkezik. Sőt! Gyermekien, naiv kíváncsisággal várta.

Amit viszont úgy érzett, hogy nehezen lesz képes az utolsó pillanatig feldolgozni az, az, hogy ellopják tőle az időt, amit ő Szókratész – állítólag Athén legbölcsebb embere, amit Püthia, a delphoi jósdában is megmondott – hasznosan töltene el!

Hisz annyi mindent nem tud még!

Bölcsességem a „nem tudás” – morogta maga elé.

Annyi kérdés marad megvizsgálatlan, – gondolta – visszagondolt azokra, amit csendes odafigyeléssel beszélt meg a legegyszerűbb polgárral is. Szinte gyönyörködtette a saját maga által kifejlesztett módszer, amivel minden egyes alkalommal úgy érezte közelebb viszi beszélgetőpartnerét az igaz véleményhez, ami az erényességből táplálkozik.

Akkor is, ha az adott kérdésre épp nincs megfelelő válasz, vagy olykor többféle válasz is létezik egyszerre.

A konkrét válaszok sosem fontosak. Csak a kérdések, és a válasz feltárásáig vezető út.

Óh, azok a kérdések, azok folyamatosan jönnek, mintha a megismerésre váró Univerzum nyitott volna meg egy csapot agyában. És ezt a csapot néhány napon belül elzárják!

A kérdések, amelyekkel fel lehet forgatni a világot, de akár ideális környezetben a beszélgetőtársat át lehet formálni, nevelni, mentesen minden olyan áthallástól, ami arra utalna, hogy bárkit is meg akar győzni. Ő csupán a mindenkiben megtalálható, helyes gondolkodásra való hajlamot akarja felszínre hozni, amire ennek a háború-sebekkel borított társadalomnak éltető szüksége van.

Lehajtott fejjel ült egy szegletkőn, a délutáni napsugár már éles szögben hasította fel a tér kövezetét, lábával egy faágacskát piszkált. Elgondolkodott azon, hogy vajon 2500 év múlva is tudni fogják, ki is volt ő valójában?

Talán, ha beáll a sorba a szofisztikusok közé, akik olyannyira szerették hallani a saját hangjukat, akik a fennkölt és olykor megkérdőjelezhető tanításuk, okfejtésük és bölcselkedésük révén értek el megbecsülést, vagyont, akkor nem ilyen véget ér az élete.

Erre mondják majd 2500 év múlva, hogy: „aki nem tudja, tanítja”?

Vajon tudni fogják, hogy az ő „nem tudása” teljesen más dimenzióban létezik, mint a szofisták „nem tudása”?

Hisz, ha csak annyit tudsz, hogy mi az, amit nem tudsz, akkor már ráléptél a tudás útjára, innentől ösztönösen azon dolgozol, hogy megszerezd a hiányzó tudást.

A hogyanra viszont már sokkal nehezebb választ adni. Mikor ezekhez a gondolatokhoz ért, hirtelen a gyomrához kapott, arca egy pillanatra eltorzult.

Kevesen tudták, hogy neki szinte fizikai fájdalmat okozott a „nem tudás”, ezt az űrt pedig egész életében próbálta betömni és betölteni azzal, hogy kiment az emberek közé, beszédbe elegyedett velük, és tanítványaival együtt próbálta megfejteni, felfejteni a válaszokat.

Miközben továbbra is szórakozottan játszadozott a földön fekvő gallyacskával, észre sem vette, hogy gondolatban ezer éveket ugrott előre, mintha lelke még a pohár kiürítése előtt felszabadult volna. Mintha sem tér, sem idő nem szabott volna gátat annak, hogy ő most hol van, úgy érezte, egy gondolattal bárhova eljuthat, ám, mint a racionális valóságból kiszakított lélek, csak megfigyelője lehet gondolatai manifesztációjának.

Ebben a „létezésben” ő, mint Szókratész, mint hús-vér ember, cselekvésre képtelen. Ez a tény megnyugtatta, mert nem volt biztos benne, hogy teljes értelmével tudna hatni most cselekedeteire, márpedig ahogyan élt, beszélt, tettei mind a maximális tudatosságot, racionális megközelítést sugallták.

Épp a szokásos iróniával próbálta nyugtázni a helyzetet, amikor feltámadt a szél, és ennek a láthatatlan természeti jelenségnek az átélése magához térítette. Szeretett volna felállni, és tanítványait megkeresni, akik még mindig nem találtak választ arra, miért nem menti az életét, és vonul száműzetésbe inkább, a biztos halál helyett.

Felnézett és egy alak állt előtte, nem látta az arcát, mert a májusi napfény a szemébe sütött, viszont feltűnt neki, hogy ruházata eltér az athéniak viseletétől.

Leülhetek melléd? – kérdezte az idegen.

Szókratész csak intett a kezével, önmagához szinte méltatlanul nem tudott megszólalni, annyira le volt nyűgözve az idegen egész lényétől, kisugárzásától.

Megismersz? – tette fel már a második kérdést az idegen, kérdései Szókratész számára tisztán és egyértelműen hangzottak, eldöntendő választ várva: igenlés vagy tagadás.

Nem, – felelte halkan – pedig sok embert ismerek, de téged még nem láttalak a városban.

Hirtelen felsejlett benne, talán vádlói egyike, akit nem ismerhet, de ez az alak túlzottan jóságos nyugalommal ül mellette, így elképzelni sem tudná, hogy a jó ellenében cselekedjen, ugyanakkor, míg nem elegyedik vele dialógusba, nem is ismerheti meg igazából, milyen gondolatok motiválják és milyen tudás birtokában van. Vagy nincs.

„Mit veszíthetnék?” – tette fel magában a kérdést, már csak úgyis napjai vannak hátra, talán a titokzatos idegent is érdekli a lélek halhatatlansága, amit ő nemsokára át fog élni. Eldöntötte hát, hogy beszédbe elegyedik vele, de az idegen ismét megelőzte a társalgás kezdeményezésében.

Jesous vagyok – mutatkozott be, minden előjel nélkül – tudtad, hogy meglepően sok a hasonlóság kettőnk között?

Jesous? – kérdezett vissza meglepődötten Szókratész, de az is meglepte, hogy az idegen továbbra is eldöntendő, egyszerű és világos kérdéseket tesz fel neki.

Honnan jöttél? – kérdezte nyílt érdeklődéssel Szókratész.

Erre nincs egyértelmű válasz. – felelte Jesous – Mondhatnám, hogy Betlehemben születtem, Názáretben nevelkedtem és éltem, de Galileában, a Földközi-tenger és a Genezáreti-tó közötti részt is bejártam, hozzád hasonlóan szenvedélyesen szeretek embertársaimmal beszélgetni, emiatt sokan csatlakoznak is hozzám, mert érdekli őket az életnek és a halálnak, az örökkévalóságnak az a filozófiai felfogása és gyakorlata, ahogy élek. Az Abszolút Igazságról beszélek. Látod, mennyi hasonlóság van közöttünk?

Filozófusnak tartod magad Jesous?

Ennél sokkal többnek, és mégis a legkevesebbnek…

Szókratész arra gondolt, hogy bár leélt már 70 évet, és méltatlanul került ebbe a helyzetbe, hogy meggyőződéséért hamarosan halált hal, mégis most ezeket egy szempillantás alatt képes volt a titokzatos idegennek háttérbe szorítania. Ez megerősítette korábbi megállapításában: a lélek már a halhatatlanság előtt készül a szárnyalásra, elfeledve a testhez, a szükségletekhez való kötődését. Kifejezetten örömmel töltötte el ez a megállapítás, és őszinte érdeklődéssel tudott a titokzatos idegenre figyelni.

Mi a több és mi a legkevesebb számodra Jesous? – tette fel a kérdést Szókratész.

Jesous némi várakozás után ránézett az ősz fürtökkel borított Szókratész arcára.

Te, kedves Szókratész, kivitted a filozófiát a piactérre, kimentél az emberek közé, ezzel elérhetővé, emberközelibbé tetted, ráadásul sosem kértél tanításodért pénzt, ezzel nem kevés bírálót és ellenséget szereztél. Az én küldetésem azért több, mert nem saját lelkiismeretem indított, nem is az isteni belső hang, mint téged, hanem egy sokkal magasabb erő, a Mindenek Felett lévő, a minket körbeölelő világunk Teremtője.

Nem kell most megértened, mert tanításomnak és a te tanításodnak metszéspontján mindez elhanyagolható. Ám amiért mégis a legkevesebb vagyok az az, hogy én tudom, mi fog történni! Bárcsak ne tudnám!

Mindent odaadnék azért, ha az én birtokomban lenne a „nem tudás” bölcsessége.

Téged kedves Szókratész 2500 év múlva egy különleges ókori görög filozófusnak, a kérdezve tanítás zsenijének tartanak, aki meghalt azért az eszméért, amiben hitt, emléked csendes lesz, és a nyugati filozófia megalapítójának neveznek, aki folyamatosan csiszolta az athéni polgárok etikai értékrendjét, amit kimondtál életed során, ugyanúgy érvényes lesz 2500 év múlva is.

Addig az én nevemben emberek millióit fogják legyilkolni, máglyára vagy gályarabságra küldeni, az én erkölcsi, etikai, teológiai eszmém felforgatja és felégeti a világot. Az Új Törvényemmel sokan visszaélnek. És, ami a legszörnyűbb kedves Szókratész, hogy mindez megállíthatatlan. Soha nem áll meg, mindegy, hogy 500, 1000 vagy 2000 év múlva tekintek vissza, mindig lesz az embereknek egy csoportja, aki az Én nevemet fogja a legrosszabbra felhasználni.

Szókratész megdöbbenve, szinte sokkolva hallgatta az elhangzottakat, átfutott az agyán, hogy vajon ez az idegen lehet az a bizonyos Khrisztosz, akiről oly sokat olvasott a zsidó tekercsekben? Nem tudhatta, és érdekes módon most nem is vágyott rá, hogy pontos ismeretet szerezzen, sokkal jobban foglalkoztatta az, ami elhangzik most kettőjük között. Zsigereiben érezte, hogy ez történelmi pillanat.

Akkor a te munkásságodnak évezredek társadalmára lesz hatása?

Igen, Abszolút Igazságommal, lelkiismereti szabadságommal, Új Törvényeimmel, ahogy mondtam, szó szerint felforgatom a világot. Célom, és Atyámtól kapott feladatom, hogy mindezt megismertessem, feltárjam minél több ember előtt, római, görög, zsidó előtt egyaránt. Új utat, új kilátásokat, új távlatot nyitok meg, új Egyetemes Törvényt adok az embereknek!

Egymagadnak jogodban áll törvényt alkotni? – kérdezte csodálkozva Szókratész.

Tudom, hogy nehéz neked mindezt most még megérteni, aki mélyen tiszteled a társadalmi törvényeket, akkor is, ha azok olykor ellentmondanak az etikai felfogásodnak, annak az ideális állapotnak, amire folyamatosan szeretnéd rávezetni a polgárokat. Talán mondhatom, hogy hasonlóképpen a zsidók is olyannyira el voltak veszve atyáik törvényeiben, hogy a törvények betartása és betartatása sokkal fontosabb lett számukra egy idő után annál, amiért tulajdonképpen létrehozták azokat: hogy a Teremtő Isten folyamatosan jelen legyen közöttük a törvények által. Ez kapocs kellett volna legyen, és iránytű az eltévelyedések ellen. Ezért adok Új Törvényt, ami sokkal egyszerűbb, viszont betartása a legbonyolultabb zsidó törvénynél is nehezebb.

Létezik olyan törvény, amit könnyű betartani? – Szókratész maga sem értette miért ez a kérdés merült fel benne, talán saját maga szerencsétlenségére gondolt.

Leegyszerűsítettem az Új Törvényt, amennyire csak lehet, így minden társadalmi réteget, korosztályt, vallási vagy meggyőződésbeli polgárt egy szintre tudok hozni.

Őszintén kíváncsivá tettél, milyen Törvény lehet ez? Valami új idea?

Nem idea, hanem az Abszolút Igazság, a Tökéletes Valóság, ha ebben élnek az emberek, minden gondjuk megoldódik, de ez egyben maga a csodálatos teher, a mindennapok különleges fájdalma, és még kedves Szókratész, nem beszéltem az új üdvtörténeti vonatkozásairól, ami merőben eltér a mostani görög társadalom felfogásától.

Látom, hogy mélységes meggyőződéssel beszélsz az általad megalkotott Törvényről, had kérdezzem meg, mi ez a Törvény pontosan?

Nagyon egyszerű, felelte Josua, ugyanakkor borzasztóan bonyolult: a feltétel nélküli Szeretet!

Ez az! – kiáltott fel Szókratész – Ha mindenki szereti a másik polgártársát, akkor egyszerűen nincs oka arra, hogy ne az abszolút Jót cselekedje, akkor mindenki ösztönösen csak a Jóra lesz hajlamos!

Igen! – felelte Josua – Ám, ettől nehéz betartani!

Ez viszont önmagában hordozza a folyamatos megbocsátást – kimondta hangosan a szavakat, pedig csak önmagában akarta, viszont ez a nyugtázás újra eszébe juttatta vádlóit, különösen Melétosszal való utolsó szópárbaját.

Igen, kedves Szókratész, a megbocsátás a szeretet megnyilvánulása a világban. Nagyon nehéz, tisztában vagyok vele, ha megbocsátasz, azzal egyszerűen szabadon engeded a haragodat, márpedig a haraghoz és a dühhöz az ember szeret ragaszkodni, ez pedig olyan cselekedetre sarkallja, ami később még nagyobb rosszat szül, és ez egy őrült mély örvényt generál, amibe örökre el lehet veszni.

Én egyáltalán nem haragszom vádlóimra, pedig nem csak hitetlenséggel vádoltak, hanem a fiatal korosztály megrontásával is, de az, hogy védőbeszédemben a legtöbb állításukat földbe döngölhettem, bevallom jólesett. – csendesen felnevetett a mondat végén.

Tudom, Szókratész, hogy őszintén mondod. Azt, amit vádlóid ártó szándékkal tettek ellened, azt most te a halál közelségével megszabadulásnak fogsz fel. Ez jelenleg a te helyzetedben a lehető legjobb döntés, így biztosítod a legszilárdabban, hogy az általad képviselt tanítás fennmaradjon. Az én esetem ennél sokkal bonyolultabb.

Téged is elítélnek ártatlanul?

Igen, és ezen a ponton ismét hasonlítunk. Sőt! Későbbiekben történészek, filozófusok, teológusok sora hasonlítja majd össze munkásságunkat különféle szempontok szerint.

És mire jutnak az összehasonlítással?

Leginkább arra, hogy a tanítás, amire mindketten küldetést kaptunk sok ponton azonos, akárcsak a filozófiai örök igazságot, vagy a lélek örökkévalóságának kutatását nézzük. Ám az is kiderül, hogy míg te 40 évig tanítottál, a tanítványod Platón 50 évig fog, Arisztotelész 40 évet oktatta a népet, én mindössze 3,5 év alatt fogom a Szeretet Törvényét – ahogy rólam később lejegyzik – prófétálni. Ezzel pedig minden meg fog változni a jövőre nézve! Hogy megértsd a nagyságrendeket: 3 év alatt 130 év filozófiai gondolkodását fogom felülmúlni!

Elképesztő! – kiáltott fel önkéntelenül Szókratész.

Igen, az! És én mégis úgy fogok meghalni, mint egy átlagos ember: halálfélelemben, kételkedések között, rettegésben, nem tudom majd olyan nyugalommal várni, mint te kedves Szókratész. Számomra a halál nem isteni megszabadulás, hanem Isten ellenségével való szembenézés. Te derűs nyugalommal lépsz át eszméd és felfogásod szerint egy halhatatlan világba, ahol lelked mentes lesz a test rabságától, én az utolsó percig ragaszkodom az élet minden pillanatához, élni, lélegezni akarok!

Ez tehát a markáns különbség kettőnk között! – szögezte le Szókratész.

Igen, ez pontosan így van. Mert nekem le kell győznöm a halált, ahhoz, hogy a Szeretet Törvényét betöltsem, és ehhez pedig át kell élnem a mélységét, valóban meg kell halnom! Míg te Szókratész, a bürökpohár kiürítésével csak átlépsz a halhatatlan lelkek, az ideák világába, a halállal való küzdelem nélkül.

Szókratész mire felnézett, hogy reflektáljon az idegen Jesous szavaira, meglepődve tapasztalta, már nem ül mellette senki.

Időközben a nap is messze integetett a horizonton, és hirtelen nagyon távolinak tűnt az előbbi párbeszéd. Örömmel konstatálta viszont, hogy lelki békéje a helyén, lelkiismerete szavát továbbra is hallja. Úgy érezte, így még mélyebb és tisztább meggyőződéssel veszi magához a méregpoharat.

Fórián Andrea

Megosztom másokkal is!