Az istenes versek aszerint, hogy miért, pontosabban kiért szólnak az Atyához a magyar irodalomra vetítve két nagy csoportra oszthatók. Egyik kategóriába azon költőink sorolhatók, akik személyes fohásszal fordulnak a mennyek urához, és kérésükkel sorsukat, vagy mások sorsát kívánják megváltoztatni. A másik csokorba azon költemények tartoznak, melyeket az egész nemzetért, a magyarság minden tagjáért írtak, s melyek könyörgései a kollektíváért szólnak.
Előbbi többször előfordul olyan alkotók műveiben is, akikről tudható, hogy nem álltak közel a kereszténység dogmáihoz, ám a szükségben az ő szívük is megnyílni látszott a nagyobb igazság irányába. Az pedig, hogy a versekbe foglalt közbenjárások sűrűn szóltak a nemzetünkhöz nem is meglepő, abban az országban, ahol az államalapítás óta, Szent István diadalmaskodását követően ez a szellemiség jellemző.
Hazánk védőszentje Szűz Mária, s ez a tény még azokat is képes megihletni, írásra késztetni, akik egyébként nem szívesen nyilatkoznak pátoszos vallásossággal. Kitűnő példa arra, hogy a költők milyen mélyen hittek a nemzeti összetartozás erejében, Zrínyi Miklós A szigeti veszedelem című remeke.
Az író úgy érezte, hogy csak egy módon győzhetik le a törököt, ha istenes versén keresztül buzdítja a magyar nemeseket arra, hogy cselekedjenek, lépjenek! Érdekes tény, hogy az ebben az időben, hasonló indíttatással íródott művekben Istent ugyan megközelíthetőnek ábrázolják, akihez lehet imádkozni, fohászkodni, mégis mint büntető bíró is megjelenik a színen.
A török megszállást is egyértelműen büntetésnek éli meg a költő versében, s így van ezzel Kölcsey is, amikor a Himnuszban balsorsot emleget, valamint bűnhődést, amit a nemzet már előre levezekelt.
Láthatjuk, hogy a versek, ezen belül az istenes versek a korai magyar irodalomban is központi szerepet kaptak, a modern 20. századi költők is gyakran nyúltak vissza az elődeik által letett alapokhoz, gondoljunk csak olyan istenes vers témában alkotó költőkre, mint Reményik Sándor vagy Ady Endre.