Weöres Sándor – Salve regina

Ezentúl hadd maradjak közeledben
bár fátylad elmúlását nem igéred,
csak orkánban felszáradt harmatot
ha két zöld csillagod
tüzes hajnalba lebben
s durvább arany bevonja égi fényed
s a szörny-maszkot melyben nyomod követtem
erdőn hol nincs kimélet,
de puszta homlokod
állandó tájra nyit fehér oszlopzatot.

Omlásra szánt szikláid közt ülök
a fenyvesen túl, mit érint havad,
ott a Hatalmak hűs márványu lába
lecsügg a porladásba,
jég-talpuk hömpölyög,
térdtől fel ég rejti alakjukat,
a mély völgyből feléjük füst pörög,
oltári áldozat
gyűrűzik a bokákra:
eleven álruhák megszentelt lánghalála.

Úrnő, ha végzetem szép csillagát
megvonod az ott-égő maskarától
s adsz kardot-pajzsot a harcos kezébe:
gyámságodból kilépve
az elhalt sorson át,
félek, Anyám! jóságod hajnalától,
oly kedvessé szőtted az éjszakát
irgalmad illatából:
az űr nagysága, fénye
összehúzódva bújt élő szirmok közébe.

Zord átkelő-hely Fiad birodalma,
mégis otthon, mert orsód otthona:
fátyladban tompúl a fagy és a hév,
ujjadtól cseng az év,
néz, bár nem lát, az alma;
te bájolsz, csalsz, szemfényem Asszonya,
marasztaló Aranykor méz-fuvalma,
hisz évezrek sora
feledné hogy e rév
csempész-csapszék hol nem nyit csak zár a név.

De járkált forróbb konyhán jelmezem
a sok-szarvú sok-karmú árny-alak
idegen és saját vértől csorogva,
zsoldjáért ácsorogva;
szolgálók hirtelen
surrantak (tört tükörben láttalak),
szakácsnő melle himbált meztelen,
főtt az ünő, a bak,
lében puhult buzogva
húsom, kiforrt velőm, s kivájt szemem vak odva.

Most kő-asztalt terít a pirkadat
és hív megfoghatatlan lakomára
a semminek látszó első sugár,
s föld, ég, látóhatár
elpattant foglalat,
áthabzik rajta Ékességed árja,
s a tönk anyag e tündöklés alatt
mély forrását kitárja:
telt szerelem-pohár,
fölötte lengsz, nyitott szárnyú fehér madár.

Élő tested falként körűlövez
bizonytalan-messze, mégis husomban
s mindened egyszerre ajk, kéz, kebel, szem;
test mely anyagi Szellem,
szellem mely tiszta Test;
minden tagod fátyol- s ékkő-burokban
csonton áthat s magához nem ereszt;
hívsz és hang mégse lobban,
tánc, nyugvás egy-ütemben,
míg haj-sátrad borít az öblös benti csendben.

Fekete kánaáni fürteid
kéken szikráznak a belső homályba,
delejesen villódznak, szebben égve
mint Éva rőt sörénye
vagy a bűvös Lilith
mindent sápasztó szőke koronája
e tál zsarátnok mit vihar hevít;
hajfonatod sok ága
függ sárkány-lakta mélybe,
forog a rém körűl és elcsitítja végre.

A röpködő haj-sudarak mögül
ez anyai rojt-bojt-játékon át
duzzogva sír a váz, nyugtot se lelhet
míg álomba nem ernyed
mint köd ha szétrepül;
de hallja az örök szüret dalát:
orgánum melyben minden elmerül,
őrlik a garrnadát
s a mámoros lehellet
ívelve magasan, discantusban felelget.

Mindnyája érez téged, Istenáldott,
a kezdettől-való erős Anyát,
a mindenütt áramló ifju Nőt,
ha könnyű kék cipőd
érint rögöt, virágot;
látják rózsás-ezüstös tunikád
és zöldsárkány-hímes arany palástod,
és mindahány ruhád
léteddel egybeszőtt
piros köntösben állsz a pőre láng előtt.

Égi alakjaid közt múlt az éjjel,
hajnalban látom völgyi kertedet:
ime! csodás rózsabogyó csucsára
saját termő virága
ráforrt, nem hullva széjjel,
tavasz örök Rózsája integet,
természete könnyen megküzd a téllel:
kis földi testedet
nagy lényed áradása
magába foglalja és nincsen pusztulása.

Zömök, mosolygó, barnabőrű lány,
sok függő kormos varkocs keretében
a kerek arc világító fehér,
enyhén árnyalja vér;
keskeny vonásu száj,
lágy ívü orr, csodálkozó sötét szem:
egyszerü szépség, hétköznapi báj,
piciny vagy, Gyöngeségem,
de parányabb a tér,
a sors, a lét: belé fátylad egy csücske fér.

Legyen a csontváz térdeplő szobor
előtted, gyengéd Látomás: e lárva
régebben mint én, ismer és szeret,
tőle tudom neved
s megilletődve forr
az agy, a szem, a szív koldus családja
a Királynő látogatásakor;
pincében Hold világa,
benn hinted fényedet
e háznépre, s felérn kit árnyuk eltemet.

Vér-lombos vaskos formáik között
lejtő Madonna csendje, áthatod
lázas tikkadt elnémulásukat,
már nem vagy egymagad,
öledben Csecsemőd
és ringatod, majd Holtat tart karod,
ő fekszik minden szemfedő mögött;
pillantásod nyugodt:
Apád, aki Fiad,
magában oldja fel esengő szomjukat.

Legyen az álca áldott s elhagyott,
ha Egyszülötted e romból kikel,
karodban ül, te tartod fény felé,
így ér a szem elé
kibomló alakod,
lenge csípő-hajlat, feszült kebel,
imádott szűz arc, gyermeki nyugodt,
jég-homlokot emel
a mélységek fölé,
a Háromság kopár kék térdei közé.

Hadd bízzam rád világom, Isten Anyja,
fonódva ráhulló holttest alatt,
mikor lágyát vetkőzi a vadaknak,
görcsét az áramoknak;
árnyékot fölkavarva
éjnél zavarosabb a virradat;
már idegenbe küld Uram parancsa,
ki néked is Urad:
útján a lovasoknak,
megyek amerre az ősi léptek kopognak.

Kit lábad eltipor, a szomju kígyó
pusztul, de kéjben, mert érinti talpad;
eves roncs hörpöl sóvár sárga éjet,
ott is Szerelmed éget,
s ő esküdözne, így jó,
meghatva könnyez, gyantája megalvad;
lidércem szégyenén a te vakító
utad ha átnyilallhat,
szent Szűz, illesse lépted,
hogy verejtékezzék álmában, áldva téged.

De tőlem vedd el külön sorsomat,
mihelyt méltó leszek rá; nem kivánom,
elválaszt tőled, kis burokba vet
mely mint úszó sziget
fátylad habján halad
s bár édes tenger ez, szerelmes álom,
száz búborék-tükör veled mulat:
te légy az én Halálom,
add nékem Életed!
üszköm máglyára tedd, égesd el, a tied.

Utolsó pillantásod iszonyat,
a zöld-szikrájú szerető sötét szem
tompán dermed borostyánkő-homályba,
nincs többé fénye, lángja,
nem óv, nem kér, nem ad,
villáma megfagy a szempilla-résben,
s minden kerted, gyümölcsöd széthasad
a földön és az égen,
végső kaput kitárva
elhúnysz gyámoltadért: a mindenség halála.

A tiszta reggel rém-látás az éjnek,
homlokod íve űr a félhomálynak,
ahol vonulnak vértes századok,
s hegyek közt imbolyog
szüreti, völgyi ének;
e vértesek jutalmat sose várnak,
mellükön címered, de rád se néznek,
ki szebb vagy mint ha szárnyad
forrás fölött lobog
s mint tartó fonalad szövői, csillagok.