Váci Mihály – A jövő irgalmáért

Emberek! Mind! Kik ha hisztek, ölni tudtok,
     s kiket a kétség megöl;
kik ezrekért meghalnátok, de százezrek meghalhatnak
     aggódásotok felől.
Gyötrők és meggyötörtek, egymást kínzók,
     gyűlölködve szeretők!
Irigyei, imádói egymásnak, ti egymást várók,
     üldözők!
Kik egyedül meghaltok, de együtt egymást
     ölitek.
Magatokat sem bírjátok, s milliók közt boldog mégis
     lelketek.
Ti vagytok egymásnak sorsa, végzete
     és istene;
ti vagytok legnagyobb csapás magatokra
és a Lét ítélete.

Szeretek köztetek élni, emberek! –
     és azt hiszem,
nem fogok már ítélkezni, hogy kedvében
     féltiben
mint segít magán az ember, s hogy éli át
     itt és ott és mindenütt
ezt a sújtó, ezt a szálló, ezt a rámért életet,
     e szörnyűt és e gyönyörűt.
Úgy él ahogy vágya űzi, s ahogy a Lét
     tereli.
Én jövője irgalmába ajánlom és forrón, szívből
     megbocsátok már neki.
Éljetek hát boldogan e világon:
     – talán lehet.
Én próbáltam és tudom már: – nincsen ennél,
     nincsen semmi nehezebb!