I.
Akárhogy küzdök ellened,
Ha már felém nyúl csontkezed,
Nem fogni meg: nem rajtam áll,
Ura az életnek: halál.
Miből levék: nem kérdezém.
Mivé leszek: mit kérdeném!
Sem azt, sem ezt nem tudhatom;
Te fejtsd meg, síri nyúgalom!
Menjünk tehát! Készen vagyok,
Karodba kéjjel lankadok.
Kit immár semmi sem hevit
Mért nyujtsa koldus éveit!…
Óh, jaj! kegyetlen végzetünk,
Hogy e világra születünk!
Óh, vígaszunk, óh, balzsamunk,
Hogy végre mégis meghalunk!
II.
Utam’ nem jelzi semmi tett;
Se hasznos munka, sem utód,
Család helyett papír-szivet
Hagyok itt: verset, egy csomót.
Epedve boldogság után,
Csak enmagam’ szemlélgetém.
Egy hang kisért, egy arcz csupán,
Egy lélek árnya: az enyém.
Világot kérő vágyaim’
Lekötve tarták ónsulyok…
Az élet nagy kontárja, im,
Meghalni mégis jól tudok.
III.
Mikor a természet szűz-hamvas arcza
Sugártól, fénytől reszketett:
Én sütkérezni jártam csak a napra,
Mint béna, szélütött beteg.
Nincs semmi, a mitől bucsuzni fájna,
De soktól válni üdv nekem.
Homokos ösvényen jártam; virága
Egy volt csupán: a gyötrelem.
S tudom, nem szépítné meg arczulatját
Sohasem e fakó vidék.
Óh, hát nem jobb-e inni Léthe habját,
Mint könnyek keserű vizét!…
Feltárul immár födeled, koporsó;
Hallom, mint hull a föld reád;
S a szél átkozza idegen sirokról
Hozzám a rózsák illatát.
Nagyon tetszik, követlek máshol is: