Nem gondolok semmit a Karácsonyról, csak örülök neki …

Sokunk életének határait feszegetjük a mostani időszakban. Kinek így, kinek úgy. Van, akinek az anyagi oldal, van, akinek az egészségén át, egyeseknek pedig az érzelmi vagy lelki világa borul. Attól függően, hogy kinél, hol a leggyengébb láncszem. Az élet mindenkinél bemutatja, hogy hol volna ajánlott változtatni, a kérdés csak az, hogy megértjük-e a jeleket, vagy harcolunk ellenük, tovább növelve a bajt.

A változás pedig teljes mértékben egyéni, belső feladat. Nem pénzkérdés. Ha valaki egy rövid időt szán arra, hogy átgondolja az életét, egészen biztos, hogy talál olyan momentumokat, amelyeknél át tudná állítani a „váltót” életének vágányain. És erre nagyon megfelel a Karácsony időszaka, amikor a Fény születik, ami a mi életünkbe is el tudja hozni a Fényt. Csak egy kicsit kellene merni őszintének lenni önmagunkhoz. Nem az elérhetetlen magasságú céloknál kezdeni, hanem a hozzánk legközelebb álló lehetőséggel elindítani a folyamatot.

Amikor valaki belefásul az életébe (és az élet ilyenkor valamiért rátesz még egy lapáttal) és nem lát kiutat az adott helyzetből, tapasztalatom szerint, ha már csak annyit tesz, hogy a „probléma” szót átváltja „feladatra”, máris másként tud tekinteni ráJ

Sok embernek tudatosan, vagy nem, gondja van ezzel az ünneppel, hiszen aki egész évben rohan, törtet és küzd, nem odafigyelve önmagára, az nehezen tud gombnyomásra őszinte és meghitt állapotba kerülni. És a dátum közeledik, eljön a Szenteste és gyakran egy zűrös december végén bezuhan a családi vacsorára, vagy hazaér az üres lakásba és jobb esetben elkezdi megfejteni az élet értelmét. A szépnek tűnő üres szavaktól, annak reményében, hogy ettől lesz szebb majd az együttlét, hiába várja a megelégedettséget.

Nem tudom milyen magányosnak lenni, mivel amikor egyedül vagyok, akkor sem vagyok magányos, hiszen együtt vagyok Önmagammal és a Teremtett Világgal, amit minden pillanatban alakítok. Így egész jól elszórakozunk. És ez mindig így van.

A magány nem csak a fizikai egyedüllétet jelenti. Jobb esetben azt, hogy él egy vágy bennünk, ami nem teljesül, vagy nem úgy, ahogyan mi szeretnénk. Rosszabb esetben azért van szükségünk másokra, hogy – általában nem tudatosan – a saját játszmáinkat tudjuk végigvezetni, de ez egy másik írás témája kell, hogy legyen. A társ/ak hiányától pedig szenvedünk és így kizárt, hogy jól tudjuk érezni magunkat úgy ahogy vagyunk. Ez a szenvedés meggátolja, hogy bármit is tegyünk annak érdekében, hogy ez az állapot változzon. Ezzel bezáródik a kör. Az önsajnálat és a szenvedés állapotába zárjuk magunkat.

Minden feladatnak van megoldása, de lehet, hogy ehhez több lépcsőt kell végigjárnunk. A kérdés mindig az, hogy van-e elegendő lelki erőnk ahhoz, hogy bejárjuk ezt az utat. Az összes kanyarral és mellékutcával (néha zsákutcával). Hiszen nincs olyan, ami rólunk szól és ne tudnánk megvalósítani, ne tudnánk elérni, esetleg csak pillanatnyilag, nem találjuk az ajtót, vagy a kulcsot hozzá, vagy valahonnan lelki erőt kellene merítenünk.

A karácsony egy olyan belső ünnep, ahol megtalálhatjuk a Lelkierőt, ha ezt megengedjük magunknak. A megszülető külső és belső Fényt ünnepeljük ilyenkor. A Megváltó és a Saját Belső Megváltónk Fényét.

Talán a legszebb kívánság, hogy ne felejtsük el ismételten újrakeresni, Önmagunkon belül, azt az aktuális, mindig változó  helyet, ahol Otthon tudjuk érezni magunkat. Ez a hely nem állandó. Mindig újra fel kell fedezni. Ez az, amit be tudunk lakni, ahonnan el tudunk indulunk és ahova kellemes visszatérünk. Lehet, hogy ehhez tudni kell néha visszavonulni, merni csendben maradni, magunkba szállni, szerénynek (én nem álszerénynek) lenni, megőrizni tartásunk miközben leadunk büszkeségünkből. Vagy egyszerűen csak hagyni megtörténni a Csodát. Ami akkor tud megérkezni, ha őszintén és tisztán megnyílunk a befogadására. A másoktól elirigyelt csodák nem a miéink.

A Csoda nincs kész képletben megadva, mindenkinek egyedül kell rátalálnia a sajátjára.

Ebben segíteni tud az együttérzés képességének önmagunkon belüli felébresztése is. Hiszen ily módon őszintén át tudjuk érezi a másik embert, ez pedig meggátolja, hogy ítéletet mondjunk róla és ezzel eltávolodjunk egymástól. Talán a fele-barátság az együttérzésről is szól? Hiszen ha egyik fele-m a barátom a másik fele-m pedig én vagyok, akkor ketten vagyunk egyek.

Együtt érzően pedig őszintén tudok segíteni azokon akiknek erre szüksége van, oly módon, ahogyan mindkettőnk számára a legjobb. Ezeknek a finom rezdüléseknek a felismerése hozza el az igazi megelégedettséget, ami maga a Csoda.

Sok feladat vár ránk tehát a Karácsony ünnepén, hogy a bőséges lakomák mellet Önmagunk és fele-barátaink lelki lakomája is felemeljen bennünket a születendő Fény felé.

Jankó Adriana