A szép versek a szívünknek szólnak. Nem az eszünknek, nem logikus okfejtéssel indítják el gondolatainkat, nem matematikai képleteken keresztül hatnak ránk. A lelkünkhöz szólnak, a szívünkön keresztül. A szép versek olyanok, mint a tornádók centrumai: míg kívülről dúl a vihar, a szél mindent felkap, eldob, lerombol, addig belül csend, béke, és nyugalom honol.
Ez a fajta nyugalom képes arra, hogy mindent megmutasson a maga valójában, s a kinti vihar tépázta világ elé tárja. A szép versek költői képekben, dobbanásnyi rímekben fejezik ki azt, amit írójuk éppen akkor érzett, amikor a toll tintájából mondatok erdővé sűrűsödtek össze. Néha egy kötőszónak, egy vesszőnek is helye, jelentése van, s olykor a legnagyobbnak hitt szavak rejtik a legkevesebb mögöttes tartalmat.
A szép versek mindenki számára mást jelentenek, ám egy vonásukban mindegyik közös: íróik kérnek szót a sorok között, s a lelkek pengette húrokon jut el hozzánk a zene, melyet az alkotók önnön szíveik billentyűin játszottak. A versek harmóniát, rezonanciát, összhangot teremtenek.
Természetesen lehetne úgy is definiálni őket, hogy az a szép, mely fogalmazásában, nyelvezetében, stilisztikájában, és rímelésében hibátlan, tökéletes, makulátlan. Ám általában sohasem az a legszebb, amely tökéletes, sokkal inkább ami ember közeli. Ami szívtől szívnek szól. Ami felébreszt bennünk valamit, vagy valakit.
A szép versek nem biztos, hogy tematikáikban is kiemelkedők, ám néhány dologról egészen biztos, hogy többet tudnak bármi másnál: az őszinte érzések keltette hullámokról, a ki nem mondott szavak erejéről, és a sorok mögött megbúvó tartalmak valós hatalmáról.