Örömvirág volt a karácsonestve!
Hogyan leszedték tünde bársonyát –
Piros napoknak halvány unokája,
A múltból olvad játszi fény reád.
Oly tiszta volt a föld, oly jó az ég,
Oly boldog én, midőn gyermek valék!
Középen szent fa, tarkán ékesítve
És gazdagon, hogy meghajolt az ág –
Miért is égett annyi mécs körűle,
Nem volt-e arczimon elég világ?
Elég világ anyám könyűs szemén,
Ha eltekintett boldog gyermekén?
És reggelenként nyúlva nyult a kéz
És volt a napnak bája alkonyig;
De a mohón szakasztó kéz alatt,
A szent fa szépen elvirágozik.
Suhant az év s midőn alunni ment:
A kedves szent fa újra megjelent.
Azóta csendes gyermekéletemnek
Bűvös meséje régen megszakadt:
Jó angyalom a kis fenyő helyébe,
Szent fául hozta ifjúságomat.
Hogy eltekintsen újra gyermekén –
Anyám után hiába néztem én.
Az új fa dús, az új fa oly sugáros!
Reménylevél takarja ágait;
Kicsillogott a szerelem virága;
Túlföldi fényben tündökölt a hit.
Mért hozta, lelkemet zilálni szét,
A kétkedés csapongó vesszejét?
Mért jő az élet a komoly valónak
Izmos kezével rázni ágait?
Hogy róla minden, minden elszakadjon,
Mi földi szárnyon égbe vitt!
És hogyha ennek kincse szertehull:
Számomra többé szent fa nem virul!