Szonettkoszorú
A melegszívű Költőnek,
a nagyszívű Embernek,
JUHÁSZ GYULÁNAK
aki örök Atyám és Bátyám,
nagy szeretettel és ezzel az ajánlásfélével:
Lelked valami különös csoda:
Meleg szivárvány őszi éjszakában.
Ilyet még ember nem látott soha:
Elszomorodott megenyhülés.S mint ifjú fiatal menyasszonyát
Nászán meleg s halk csókokkal fogadja,
Bús negyven évedet szívünkön át
Már az Örökélet öleli.
Ujjongva hozom örök Koszorúm
– Tizennyolc évem legszebb rózsa rajta –
És méltó: vedd: Én túl a vak borún,
Bátyám, Krisztusig emelkedem!
Külön világot alkotok magam.
Mert mint baktériumnak csepp is tenger,
Idegen, messzi bolygó minden ember,
Kinek csak álma, vágya, gondja van.
És, jaj, nem élhet senki gondtalan!
S az erős is forog, de mint a henger,
Mely úttestet simít s dübörg, de nem mer
Fölsírni sírva: Fáj az oldalam!
S mert ez örök-Rendünknek tábla-bronzza,
Eggyét száz más kimért körökbe vonzza.
S csak néhány bús lakója sír e merszen.
Csak néhány gondolat őrül bele,
Hogy mért virít, bár marja Űr szele,
Kerengő bolygó friss humusza, lelkem.
Kerengő bolygó friss humusza lelkem,
Nehéz ekével szántja milliárd
Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
Mélyen lenyomva gázol át a telken.
Gőzös, meleg barázdákon vetetten
Kincses kalászok bólogatnak át
Az út felé, hol kényes, büszke fák,
A Szépség fái súgnak át a berken.
Alattuk Ámor ül, ki mindig éhes,
Sötét szeme s paraszti szája véres.
És éles sziklán gyilkos késeket fen.
Egy tiszta-Érzés arra bandukol
S forró vér gőze száll ködökbe, hol
Szépség-fák állnak illatokkal telten.
Szépség-fák állnak illatokkal telten,
Lombjuk örök, tél sem vehette el,
Ágaikon énekel a pehely
S észbontó pompa nő a téli berken,
Hogy dús istenkéz ősi fenyvesekben
Karácsonyokra nem díszitne fel
Így minden ágat, hajnalon ha kel
Komoly nap is, ragyogva fényesebben.
Ilyenkor két gonosz titán-gyerek
– Kedvvel piroslik tátva-nyitva szájuk –
Csinál a hóbul élő, furcsa bábut
És hógolyóz, míg messzi munka van,
Hol tört Robot izzadtan ténfereg,
Dübörgő gépváros zúgó agyam.
Dübörgő gépváros zúgó agyam:
Hangja, mit roppant barlang-visszhang adhat
Mély orgonára, és a gondolathad
Rokkant derékkal görbed untalan,
Mint korhadt fűz görnyed szomorúan
Deres partján zajló, jeges pataknak.
(A építők téglát téglára raknak,
Molnárok szijja suhogón suhan.)
S mind robotol, minek? maguk se tudják,
De egyszer tán megunják ezt a munkát,
Izzadt ölükben őrület fogan –
S – egyszerre mind! – kizúdulván a kába
Műhelybörtönbül bősz anarkiába
Szétkujtorognak részeg-boldogan.
Szétkujtorognak részeg-boldogan,
Elűzve a zsarnok királyt, a Gondot,
A gondolatok és az ízes lombok
Alól örök tavaszba száll, rohan
Lelkük, mint ha a nap sugáriban
Fölébredő baba kacag s a boldog,
Ifjú anya fülébe szárnya-oldott
Öröm csattog. De addig munka van.
Csak halk éjfélutáni éjszakán,
Mint szunnyadó kedvest meleg leány,
Cirógatja gyötört szívük az álom.
S mint éjjel-nyíló áloé-virágon,
A kertben, úgy csókolnak elheverten
A holdas fények rajta, mint ha kertben.
A holdas fények rajta, mint ha kertben
Nyugodt rögökre bő eső ölel
Jó áldást és a föld lomhán lehel
Súlyos, meleg szagot, mely égbe terjeng,
Vagy napsugár ha bódult szembe lebben,
Hogy száz mámorszín víg ünnepre kel:
Erőt vagy vak mámort úgy hintnek el
A holdas fények emberbolygó-lelken.
Így-úgy: Örök a férfibolygó társa,
Örök az Asszony, örök a varázsa.
S szerelme sokszor lidércként ragyog
S szépsége, fénye, hideg és balog.
Pedig kigyúl a vére, ha estenden
Világbogárkák szárnya csókra rebben.
Világbogárkák szárnya csókra rebben;
Az elefánt nagy vére mennydörög;
A vadgalamb turbékol és sürög;
Az Ember szebben csókol s véresebben.
A nagy, elomló asszony-test esetten
Vonagló vággyá őrjít, mint örök
Földéhes izzadt gazdát a rögök
Fekete zsírja, kapzsi révületben.
Az ordítás a torkom elrepessze:
Én – jaj – tudom, ez lesz az Ember veszte.
Egyszer hiába búg illatozó est –
A Gyermek ködbe pusztul kóboran.
Kit úgy ringat, mint Nílus egykor Mózest,
Sötét hitem, szent hömpölygő folyam.
Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.
Mélyében földet, iszapot keverget,
De szűzre mos minden fekélyes lelket
Hideg hulláma s mormol komolyan
És hangja mint bús apaszó, olyan:
– Gyertek fürödni hozzám, gyertek,
Ó gyertek hát fürödni, lelkek!
S kirúgott, éhes kutyaként rohan.
De nyáron új erőt dajkál a földnek,
Komor télen rajt jégtáblák törődnek
S kiönt, ha zúdul bánat görgetegje.
Mely fényét róla híven visszakapja,
Fölötte a magyarság bolygó napja.
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este.
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este
Örökké kínzó nagy kérdés körül
És mint a rab, ki börtönén belül
Falat tapint őrülten – hátha gyenge.
Ó mért nem lendülhet a végtelenbe
Különb, szebb Nap felé, amely hevül
S ölelő sugárt szálló-mederül
Melegen ont, megértően izenve.
Ó jaj nekünk, hogy így van immár mindig,
Szebb útra innen semmi el nem indít
S napunk hideg, mint rideg őszi este.
Tán fénye nem is volt soha meleg!
Szeretetemtül csak hevülne meg:
Amint kihűl, lehull az éjbe esve.
Amint kihűl, lehull az éjbe esve –
Ó szűkösen, de addig bírja ki
Napom, amíg még Isten is – aki,
Mint vőlegény menyasszonyára lesve,
Kíváncsian kandít kitárt szívembe,
(Mert nem tudok gyöngyszót hullajtani
S bús nyáj-nyögést aklán túlhajtani) –
Hajnalt kacag, mert nagy-nagy szeretetre
Minden napok Egy-Nappá égnek össze,
Hogy minden bolygót melegen fürössze
Betelt életben lángjuk, mely lobog
Újulva. – Isten, szörnyű álmodó,
Kiolvad szívünkből a téli hó,
Mint feledésbe hulló verssorok.
Mint feledésbe hulló verssorok,
Nagy bánatok is feledésbe hullnak,
Beteg ölébe megvacogó Multnak
S szépségük vissza is csak úgy ragyog,
Mint déli tájra messzi havasok.
Kolus-fekély nem bűzlik testvér-úrnak,
Rohadt sebek szelíd búvá lágyulnak,
S meleg szép szóvá büszke kardvasok.
Puha kenyérhez bő, meleg tejecskét:
Szerető szívhez lesz Világbékesség.
Az éhendöglődő szellem röpülhet
Új-izmú sasként Titok-csúcs fele:
Miért az Én? és végtelen fele,
Ha bolygók és világok mind kihűlnek.
Ha bolygók és világok mind kihűlnek,
Minden atom az Ősbe visszahull,
Minden lélek az Úrba szabadul,
Fakír és kéjenc ott eggyé békülnek.
Tömeggyilkos meg Krisztus testvérülnek,
Mint illat s dögbűz a magasba, túl,
Nyögés s röhej, mely tébolyog vadul,
Fönn halk illatszimfóniába gyűlnek.
Minden világ a Mérhetetlen része,
Az Isten is a lelkek Egy-Egésze.
S szépségfáimra miért-varjak ülnek.
Minek? károgják és én nem tudom.
S tovább kereng bolygóm a bús úton,
Igazságnak gyújtván hűs fényt, az Űrnek.
Igazságnak gyújtván hűs fényt, az Űrnek
(Mert az Igazság: Élet és az Út,
Az Űr, a Mérhetetlen s fáj ha zúg
Hűs szele, mint ha komor felleg ül meg
Kezdő sárkányos jégvihart s kidűlnek
Táltosa torkából nekivadúlt
Jeges lihegések s a meglapult
Vándor bőrén maróra keserülnek)
Az apró bolygó éppen annyit ér
Kicsiny körében, mint a Végtelen Fény,
Az Őslélek mérhetlen végtelenjén.
Velem az is, ki csakis halni él,
Egyenlő;` ám hogy választott vagyok,
Komor bolygóm a legszebben lobog.
Komor bolygóm a legszebben lobog,
Mert nem zugat fényt senki szabadabban
A süketség éjébe s éhes rabban
Sültek szaga meg illatos borok
Se mankózzák úgy vágyát, mint robot
Után ha lángom rácsán át beharsan
Fásult szívébe, mint hol észak-sark van
Felbukkan bús, de tiszta napkorong…
A Békesség-Noé szívembe jöjjön –
Nagy tisztulás-özön zug bennem és
Bár keserűségvulkán dübörögjön,
Lávás szitokkal födve a vetést,
Nekem van szörnyű s lesz szép igazam.
Külön világot alkotok magam.
Mesterszonett
Külön világot alkotok magam.
Kerengő bolygó friss humusza lelkem,
Szépség-fák állnak illatokkal telten.
Dübörgő gépváros zúgó agyam.
Szétkujtorognak részeg-boldogan
A holdas fények rajta, mint ha kertben
Világbogárkák szárnya csókra rebben.
Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este,
Amint kihűl, lehull az éjbe esve,
Mint feledésbe hulló verssorok.
Ha bolygók és világok mind kihűlnek,
Igazságnak gyújtván hűs fényt, az Űrnek,
Komor bolygóm a legszebben lobog.