„Jó emberek, segítsetek keresni!
A gyermekünk nincs velünk. Elveszett!
Tizenkét éves, kék szemű, sudár, szép.
Érdekli minden… Nem volt köztetek?
Először jött velünk a szent Sionra.
A nagy utat vállalta boldogan.
Itta szemével a sok tarka látványt.
Jóságért megkedvelték sokan.
Elvégeztük, mit előírt a törvény.
Szívünkbe szent békesség költözött.
Hazaindultunk, azt gondolva balgán,
Hogy jön velünk az úti nép között.
De nem találjuk sehol. – Drága Kincsem!
Hová tűntél? Mi lett veled, fiam?!
– Menjünk sietve, vissza a városba;
Keressük őt. Talán nagy bajban van…’’
Elcsöndesült a város. Templomában
Az ősi csarnokokban félhomály.
Egyik teremben hangosan beszélnek.
Kérdez a gyermek, és válaszra vár.
Középen Jézus áll. Körötte tisztes
Papok, írástudók, főemberek.
Velük vitázik. Gazdag szelleméből
Bölcsesség árad, istenismeret.
Belép Mária. Félszegen megtorpan.
Kérdő szemekkel fiára tekint.
A gyermek arca tündöklőn sugárzik.
Beszélni kezd, s a hangja csöndre int:
– Miért kerestek? Vajon nem tudjátok,
Hogy itt a helyem? Így természetes.
Nekem Atyámnak házában kell lennem.
Boldog, ki itt az ő munkása lesz…
Ámul a pap, és hallgatnak a vének.
Csodálkozón mereng a két szülő.
Jézus pedig csak fejet hajt szelíden,
S halad tovább a megtorpant idő.