Sík Sándor – A keresztút

Kétezer éve:
A Rend és a Szabadság védelmében,
Törvény és Birodalom érdekében,
A Cézár és a Jehova nevében
Mindennap új-új pálca töretik.
Íme az Ember, a nyomorult Ember
Ítéltetik és öletik.

Halljátok-e az ezredeken át
Az el nem múló ítélet szavát?

Hol hangzik el? ki szövegezi meg?
Mindegy, testvérek, az ítélet egy,
Mert egy az Ok és az Értelem
Egyik neve Igazság, a másik Kegyelem.
Minden halál és minden szenvedés
Egy úton jár és egy irányba néz:
Vérhullás nélkül nincs engesztelés.

Az ítélet, a nagy Szentencia
A bűn törvényes, egyszülött fia.
Ó bűnösök, mi kik bűnben születtünk
És bűnt szülünk minden lehelletünkkel:
Az ítéletet, mely harsog felettünk
Bizonyhogy magunk nemzettük fejünkre.
Krisztus ostorát éjente-naponta
Eleitől hány ember bűne fonta,
S hányé ólmozza makacsul manap!
Melyiknél lennék makulátlanabb?
A bűn tajtékoz minden nap körül,
S az ítélet a bűn méhében ül.
A bűnök óceánja végtelen:
És mely bűntől vagyok szeplőtelen?
Ki ellen szól az ítélet, ki ellen?
Minden embernek minden bűne bennem,
Gyümölcsként, virágként vagy csíraképpen:
Ahhoz kiált, aki az anyaméhben
Szólítja szabadságra a magot.
És minden bűnért felelős vagyok.

A szomszédomnak nem volt kenyere,
S nekem jóval a tányérom tele.
Rám nézett, és a szívem megesett,
Nem adtam mégsem, csak egy keveset.
S ha bőven is, csak a selejteséből,
Ha javából is: csak a fölöséből.
Ha meg egyszer a magamét feleztem,
Már úgy hittem, hogy érdemet szereztem,
S az igazságos mennyei Király
Kezeiből a jutalom kijár.
S bár tudtam: tettem csak annyira méltó,
Mint a gyermeké, aki cukorért jó,
A mézes szájíz mégis megmaradt
És meg-megveregettem vállamat.
Holott a szomszéd… s mind az éhesek…
Uram, vállalom az ítéletet.

Mindenkiét, Uram, mindenkiét!
Az egyik ember bűne a beszéd,
A másiké a csend, a cimborás.
Kárhozatra vet a káromkodás,
De sok meg azzal lesz pokolra méltó,
Hogy meg nem zökken ajakán a szép szó.
A békesség is bűnné válhatik,
Ha Isten dörgeti villámait,
És elgáncsolhat avval is az ördög,
Hogy olykor bele nem vágtad az öklöd
Egy-egy arcba, melyen a gyűlölet
Az Isten-kép megcsúfolója lett.
Vétkezhet azzal is a tunya szellem,
Hogy vétlen marad a vétkező ellen.
Hát hol az ember, hogy bűnös ne lenne?
S hol esett bűn, hogy én nem voltam benne?
Ha minden ember a felebarátod,
Feles akkor az áldás meg az átok,
Közös az érdem, a bűn is közös:
Mindenkiért mindenki felelős.

Te is, testvérem, én is az vagyok
És vállalnunk kell a gyalázatot.
Az emberiség péntek-éjszakáján
A mi késünkön vérzett el a Bárány.
Mikor Pilátus eltörte a pálcát,
Mi tartottuk a mosakodó-tálcát,
Hogy mossa kezét meggyalázott székén:
Mi ordítottuk rekedtre a gégénk:
Feszítsd meg őt! és Mirajtunk a vére!
Mi kergettük a tagadásba Pétert,
És a vigyorgó szolganép előtt
Mi tagadtuk meg háromízben Őt.

Arcába köpni mi voltunk serények,
Mi sürgölődtünk – nagyzsoldú legények –
Ólmozott szíjjal vérét ontani.
Mink a lator is, a baloldali,
Ki a kereszten is káromkodott,
És mi vagyunk Júdás, az áruló
Júdás, kinek meg nem születni jobb.

Születtünk: emberek vagyunk.
Emberek vagyunk: bűnösök vagyunk.

Te, ki az ítélőn ítélkezel,
De bűne bánójával könnyezel,
Halld elfúló szavam:
Csak egyedül ne, csak a Bárány
Nyomán indulhassak oda,
Hol elejétől fogva vár rám
Keresztemmel a Golgota!

Megroncsolt testtel, homloka tövisben,
Indul az útnak az elítélt Isten,
Vállán a kereszttel.
               A kezemet, Uram,
Jaj, a kezemet soha ne ereszd el!

Hát én is immár idáig elértem!
A teljeskorig most lett, hogy megértem:
Jön, jön felém már a kereszt,
Elment előttem a Fájdalmas Ember
A nagy kereszttel és azt mondta szemmel:
Itt van: szeresd!

Érzem, hogy nő ki vállamból keresztem.
Én nem kívántam, ó én nem kerestem:
Ha fölsejlett a fájdalom,
A színétől is félve oldalogtam,
És dideregve bűnbánón vacogtam,
Hogy nem bírom.

És mostan imhol megtermett magától.
A reggeltől-e, vagy az éjszakától?
Mindennap újra megterem.
Még álmomban sem láttam eddig arcát,
És mégis-mégis: énnekem faragták,
Megismerem.

A történelem volt a faragója,
A rámköszöntött getszemáni óra
Vérizzadása szülte meg.
Amitől eddig megóvtak a mennyek:
A Benső Éjnek hogy mélyére menjek, –
Most küldenek.

Ó én kezdettől rámszabott keresztem!
Elfogadom, Uram, de hogy szeressem?
Tán igazabban ölelem,
Ha engeded, hogy azoké lehessen,
Akikért ezt az életet szerettem,
A kegyelem.

Hadd indulok hát a keresztes útnak!
De a gyengének, de a nyomorultnak
Uram Jézus, Te adj erőt,
Vagy elbukom az első durva szónál.
De hiszen minden stációnál
Te jársz, Uram, szolgád előtt!

Ó porig megalázott Jézusunk,
Hát itt a porban, itt találkozunk!
Ó be mienk vagy! Most rád ismerek!
Leroskadt Isten, roskadt emberek.
Ó emberebb te minden embereknél,
Vérünk és húsunk, emberfia, testvér!
Verejtékünk hordod és vérhullásunk:
Ó hogy szeretünk – ó hogy megalázunk!
Patkók alatt és korbácsok alatt
Arccal csókolod a véres sarat,
Lába elé terülsz a csőcseléknek,
Föl sem nézhetsz már arcába az égnek.
Nem tűrjük el, hogy föntebb légy minálunk,
A magunk szennyes szintjére cibálunk.

Ó tudjuk jól: nem a szegény kereszttől,
Nem testi kíntól, hogy lábad meging:
Századokon, ezredeken keresztül
Zuhognak rád a bűnök: bűneink.
Az én bűneim ülnek a kereszten:
Esned kell, Uram, mivel én elestem.
Én voltam, aki elgáncsoltalak.
Ó hogy szeretlek, – ó hogy bántalak!

De hogy bánthatlak, hogyha úgy szeretlek?
És ha bántalak, hogyan szerethetlek?
Így volt akkor is, ama régi órán,
Amikor legelőször csapott a Gáncsvető rám.
Az érthetetlent ki értheti meg,
Az első jajt, első elestemet?
A gyilkos dallamot megrebbenő szívemben,
Lent, énem hajszálgyökerei alján,
Mely legelőször ringatott el csalfán
A bűn végzetes félálmába engem.
Mi lehetett az első buktató?
Cukor? Gyümölcs? Füllentés? Durva szó?
Vagy egyszerűen a rossz unalom?
– Olyan nagyon régen volt! nem tudom.
Csak azt tudom, de azt erős bizonnyal,
Hogy megbántani nem akartalak.
És mégis: tudom és tudtam, iszonnyal,
Hogy megbántottalak.
Talán nevét sem tudtam még a rossznak,
S prédája lettem valami Gonosznak.
Valami hangnak, amely sohasem
Szűnt el azóta bennem zümmögni csendesen:
Zümmögni egyre, ami jól esett,
Ami édesség, ami élvezet,
Ami könnyű, amivel nincs vesződség,
És legfőképpen: semmi felelősség.
Ismeretlen hang volt és érthetetlen,
Nem az én hangom, nem is énbelőlem:
Mindenestül más, idegen.
És mégis, mégis, mégis énbelőlem:
Én lettem más, én lettem idegen,
Más is és idegen is: érthetetlen.
Csak azt tudom, hogy kettévált a lelkem,
Hogy amit nem akarok: akarom,
És hogy kettőnek lenni fájdalom.

Azóta így van: megyek Teutánad,
Megvarázsolt vas a mágnes felé,
– Hova mennék? az Ige titka nálad,
Az életé, az én életemé, –
S egyszerre csak elfut a föld alólam,
Hurok rántása lépő lábamon:
S fekszem a földön, élettelen ólom.
– Akartam? Nem akartam? Nem tudom.

Arcom meg-meglegyintik angyalok:
Szépség, Igazság, izzó látomások,
Elsuhanó szárnyakkal rám suhog
Minden bizonynál bizonyabb hívásod.
Megyek feléjük, mint az alvajáró,
A látás józan mámora elönt,
Hét nap járom a tiszta fényözönt:
Nyolcadnap reggel lomha szürke háló
Égen és földön, lépteim nyomán
Langyosan ásít álmos ingovány,
Zöld békanyál a köntösömre loccsan,
Pedig szemem fönnjár a csillagokban.
Lábam a lucskot, szemeim a fényt
Egyszerre isszák: melyik vagyok én?

És melyik leszek holnap s azután?
Hogy fölforgassa szívem fenekét,
Hoz-e valaki élesztő ekét?
S jó magot a felmagzott gaz után?
Mert én Uram, ha csak magamra bíznád,
Úgy gondoznám el a szép tiszta búzát,
Ugyan nem volna benne köszönet!
Nem, Uram, nem lesz benne örömed,
Hacsak a tenyértörő ekevasnak
Neki nem állsz Te magad is velem,
Ó konkolyölő, szántó Kegyelem.

Mert él és fáj és sír bennem a kettő,
És nincs ami megszabadítson ettől,
Csak a Te véred, csak a Te kereszted,
Csak a Te felém sikoltó elested:
Azért kell buknod, hogy én el ne essem,
Hogy az én kettőm újra egy lehessen.

Hogy bűntelen bűn, én első elesésem
Múljon el egyszer végelgyengülésben.
S ne legyen már több, mint egy ködös emlék,
Mint foszló felhő nyári dél-egen:
Fátyla hűsén át megérezhetem
A bírhatatlan Teljes Nap kegyelmét.

Te, ki magad bűnömmel eljegyezted
És megölelted értem a keresztet,
Aki megengedted a zuhanást,
De nem azért, hogy lelkem megalázd,
Csak mert a mélyben annál jobban érzem,
Milyen magasban szabtad ki a részem:
Mikor rámzúdul, mint az út pora,
másik én veszejtő mámora,
Hozzád kiált a mélyből lompos ajkam:
Akard, hogy úgy akarjam,
És megöleljem én is a zuhanó keresztet
Mondván: Míg meg nem áldasz, nem eresztlek!

Megy a Jézus a Kálváriára,
Fejében a töviskoronája.

Véres rózsák verték ki a testét.
Megy a Jézus, viszi a keresztjét.

Most először roskadt el alatta,
Vad pribékek keze fölrángatta.

Szeges szíjak a húsába tépnek,
Borzalommal kísérik a népek.

Szeges szíjak csontig elevenbe.
Jön az úton Szűzmária szembe.

A szeméből mennyek mosolyognak,
De szívében hét tőre pokolnak.

Nézi Jézust, nézi a keresztfát,
Azt a véres, verejtékes orcát,

Azt az Arcot, azt az édes-egyet,
Aki az ő testéből testedzett.

Kis Betlehem boldog éjjelében
Ő ringatta ámuló ölében,

Ő mosott rá, főzött és dagasztott,
Ágya szélén de hányszor virrasztott!

Ruhácskáit szőtte, fonta, foldta,
Haj pedig már akkor is de tudta…!

Ó hogy nézte távolodó képét,
Mikor elment, három éve, végképp!

Nézi most is, rogyadozó testtel,
Kicsi fiát a szörnyű kereszttel.

Nézi, nézi, fátyolodó szemmel.
Megy a Jézus, utána a tenger.

Véres úton, végestelen hosszan:
Tenger ember, férfi, gyerek, asszony.

Véres tajték veri ki a mesgyét.
Valamennyi viszi a keresztjét.

Nem hiányzik senki sem a sorból:
Legelöl a tizenkét apostol,

Utánuk a számolatlan ezrek,
Ködbevesző végtelen keresztek.

Ott piheg a sok mái szegény is:
Édesapám, édesanyám, én is!

Hétfájdalmas, nézz ide miránk is,
Krisztus Anyja, légy a mi anyánk is!

Jött a szántóföldről, az áldott mezőről,
Éppen hogy elfogyott a munka kezéről.
A réti virágok, a szelíd olajfák
Voltak a társai, azok vigasztalták,
Azok is biztatták kövér esztendővel,
Földekben, fiakban áldott jövendővel,
Egyébre, nagyobbra vágyát sose mérte,
Tartotta a Törvényt, az Urat dicsérte,
Izrael reményét várta türelemmel:
Ábrahámnak igaz fia, igaz ember.
Ha a hév nap után a hűvösön este
A sok kicsi szájnak kenyerét megszegte,
Boldogabb, békésebb ember nem volt nála.

És most megragadják s borzadó vállára,
Melyen még az egész nap terhe ott reszket,
Rárakják a térdet csuklató keresztet.
Tiltakozott előbb, küszködött, kiáltott:
Mi közötök hozzám? mi közöm hozzátok?
Nem vagyok én rabló, lator, útonálló,
Rendes ember vagyok, dolga után járó.
Sohasem volt nekem életemen által
Semmi ügyem-bajom semmi hatósággal.
Azt sem tudom, mi ez, hogy így összecsődül
Ez a tenger népség városból, mezőrül?
S ez a boldogtalan! – Dehát a dolgotok
Tegyétek! – mit bánom! – csak engem hagyjatok.
Így a cirénei, de hiába morgott,
Nem állta végül is a sziszegő ostort.
Vállával alája feszült a keresztnek,
Szétnézni alóla csak azután kezdett.
Miféle menet ez? Kik ezek a népek?
Szíriai rongynép, római pribékek,
Szitok a szájukban, a kezükön korbács.
Utánuk sereggel a templomi szolgák.
Nyomukon kövesült orcával lépdelnek
Méltóságos vének, papi fejedelmek,
A vérmocskos utat seperi, sodorja
Köntösük aljának kétaraszos bojtja.
Köröskörülöttük fenekedő zajjal
Mind az egész város szemete, legalja.
Csikorgó fogakkal, köpködve, sziszegve
Az öklüket rázzák ezren amaz egyre,
Kit veszteni visznek a Golgota hegyre.

Ki ez a férfiú? Simon odafordul.
Épen most rángatják újra fel a porból.
Feláll, – egy pillanat, csak egy, a szemébe,
Jézus Simonéba, Simon az övébe:
Veti neki vállát máris a nagy fának,
Megyen a Jézussal, föl a Golgotának.

Ó Istenarc, kegyetlen
Kínzástól éktelen!
Ó Irgalom, egyetlen!
Ó Jóság, végtelen!
Méltó ki lenne Hozzád?
Egy gyenge nő:
Letörli véres orcád
A keszkenő.

Ó arcom, ember arca,
Te bűntől éktelen,
Az Isten képe torza,
Te jótlan, széptelen!
Hallom amint esengő
Szíved dobog:
Ölelnéd, mint a Kendő,
Vert Krisztusod.

Ó lelkem, durva kendő,
Mocsoktól keserű:
Nézd, mennyi vár esendő
Arc. amit letörülj:
Kar nincs elég ölelni,
Mindenfelé:
Vert arcok, s valamennyi
A Krisztusé.

Hasztalan görnyedez utánad a Cirénei
A megosztott járom alatt,
Hasztalan csorognak egybe a tiéddel
Verejtékének súlyos cseppjei;
Pihegő szívére szorítva a Kendőt,
Hiába botorkál Veronika lépteid nyomán:
És jaj, hiába hullámzik körülötted
Melegítő két szeme simogatása
Annak is, aki láthatatlanul hordja szívében
Iker-mását a világ elejétől rádrakott Keresztnek:
    Göcsörtös az út és roskatag a váll,
    Minden lépésen irdatlanabbra nő
    És súlyosabbra az elnyomó Kereszt:
    Ímhol másodszor roskadsz el alatta.

Mintha mondanád:
    Édesanyám,
Jó énnekem, hogy láttam a szemed,
Jó éreznem, ha nem láthatlak is,
Hogy rajtam a drága két szem, amelyből
Egyszerre ölel körül minden melege a földnek.

Ó milyen jó volt ez a két szem,
Mikor a didergős Betlehemben a barlang hidegét
Csókolta melegre melled buggyanó szerelme,
És mikor a názáreti gyalupad mellett
A munka verejtéke forróságát
Hűsítette drága kezed simogatása.
    De most, anyám, most nem szabad:
    Most olyan kegyetlen nagyon kell Fiadat szeretned,
    Ahogyan szeretni csak te tudsz:
    Most nem szabad könyörülnöd,
    Most csak szenvedni, szenvedni szabad,
    Hordani együtt, kétségbeesett boldogan,
    Némán, néma Fiaddal,
    A néma Keresztet.

És köszönöm neked is, Veronika nővér.
Köszönöm, amit rajtam cselekedtél.
Vidd el magaddal Kendőd szívében
Hálám véres Arcát,
Emlékül, zálogul, vigasztalásul
Magadnak és minden nővéreidnek,
Akik körötted sírva tolonganak
És szívszakadva cselekednék, amit te cselekedtél,
Csak éppen nincsen kendő a kezüknél,
Csak éppen vissza ne lökné őket lándzsája nyelével a zsoldos,
És meg ne bénítaná kezüket-lábukat
A rettegés, amely nem belőlük való,
De jaj, erősebb náluk.
Köszönöm a Kendő melegét, szíved melegét,
    De most, most a hideget érzem, – a sokakét,
    Akik kendőtlenül és szívtelenül követnek az úton
    És tőlem várják arcukra a kendőt,
    Amelyről Arcom virrasztó vére csorog,
    Az Arcé, melynek homlokát most
    Az út cinkos kövei zúzzák.

Neked is, bajaim társa, testvérem, Simon,
Köszönöm térded ropogó irgalmasságát,
Vállad feszülő könyörületességét,
Köszönöm morogva engedő elszánásod,
Amellyel vállaltad a jármot,
Azt sem tudván, mit és hová,
És ki az, akivel egy ütemre tántorogsz.
Köszönöm neked és minden testvéreidnek,
Akik értetlenül és talán zúgolódva is,
Hordják becsülettel szakadásig
Tántorgó társaik keresztjét,
És úgy nem tudják, mint te, Simonom,
Hogy az Ember Fiával járják útjait,
A Hegy felé,
Hol elvétetnek a világ bűnei.
Köszönöm, Simonom, tudom én,
Mi van itt köszönni való,
Mi nekem a te vasgyúró bárány-erőd.

    De megbocsáss, és el ne szomorítson:
    Most az egyszer még ez is kevés.
    Ketten vagyunk csak és emberek vagyunk csak
    (Ezen az úton mindaketten emberek vagyunk)
    Ketten, szemközt az évezredekkel:
    Ketten, akik emeljük a Keresztet,
    És milliók, akik húzzák, zúzzák, döngölik, nyomorítják,
    Kézzel és lábbal, rázuhanó iromba testtel,
    Szitokkal, röhögéssel, könnyel, sóhajjal, még imával is.
    Bocsáss meg, Simonom,
    Ha magammal rántalak a tőrélű kövekre,
    És bocsáss meg, ha majd felrángat az ostor
    S vasas lába az ordító pribéknek:
        Bocsáss meg, testvér, most roskadni kell,
        Most el kell esni, – értük,
        Így van megírva.

Hát én, Uram, hát én?
Ó én nem mertem szembe jönni rád
És szemedbe nézni a drága Szűzanyával,
Inkább bújtam volna a föld alá is,
Csakhogy bele ne kelljen néznem a Szembe,
Mely látja a szívet és vesét.
Ó én nem törtem át a lándzsák durva láncán
Veronikával, – inkább utána kaptam
És kendőjénél húztam volna vissza őt,
Ha jobb, s erősebb nem lett volna nálam.
A Ciréneinek is csak integetni tudtam,
Hogy jaj, valamiképen oda ne álljon,
Közt vállalni veled,
Mert még ki tudja, mi nem éri őt is!
Ó én nem vagyok senkire hasonló
Azok közül, akik Téged szeretnek,
Hát még Tehozzád, aki pedig oly nagyon
Kívánsz hasonló lenni hozzám,
Mindenben, – egyet kivéve.
Ó, Uram, én éppen csak abban az egyben hasonlítok Hozzád:
Hogy el tudok esni, hogy újra csak el tudok esni,
Hogy mást sem tudok, csak esni és újra esni.
    De milyen esés ez, Uram!
    Engem nem a keresztnek súlya nyom el;
    A Kereszt húzna vissza állónak, egyenesnek.
    Nem az ostor hajszol elesni a kíntól:
    Az én ostorom inkább szólítana vissza
    A szép szoros-útra feléd.
    Engem a Golgota ködlepte homloka messziről
    Nem a szörnyű halál képével ijeszt,
    Hogy már az útban elfogyjon erőm a rettenettől:
    Ha én a szemem hozzá emelem,
    Én már Téged látlak rajta óriás kereszteden,
    A mindenség minden szíve felé kitárt
    Ölelő karjaid énekét hallom:
    Hozzám jertek, akik terhelve vagytok,
    Én megenyhítelek!
Hát mérthogy nem sietek feléd,
Hát mérthogy botorkálok össze-vissza,
Mindenfelé, csak arra nem,
Ahol az vár, amiről tudom, hogy a legjobb,
Legénnekemvalóbb.
Mért tipegek, topogok, tántorgok ide-oda szűntelen.
Csak éppen háttal Hozzád,
Jaj, háttal enmagamhoz is!

Krisztus, Krisztus, másodszor elesett Krisztus,
Akit ostorral ráncigál talpra a gyűlölet ökle,
Fogj ostort, Krisztus,
Ostort ellenem!
Kiáltok Hozzád,
Könyörgök Hozzád, keresztedért,
Másodszori elestedért.
Krisztus, állíts föl engem,
Másodszor is állíts föl engem!

Száraz fa, szikkadt árok szélén,
Aszott gyümölcs, hernyósodort levél én.
Sírjak-e magamért?
Itt is, most is, megint miattam,
Ki magamat már annyiszor sirattam,
Olyannyi potomért!

Nem, nem, a keresztúti könnyek
Ne mossák már a telhetetlen ön-nek
Unt köntösét többé soha:
Méltóbb özönnel azokat sirassátok,
Kikhez a szépség, kikhez a szabadság,
Kikhez az élet mostoha.

A boldogtalan bűnösökre öntsd el
Könnyeid árját, rájuk ontsd a könnyel
Ölelkező szánalmadat,
Akik nem tudják, hogy mit cselekesznek,
Mikor az értük roskadó Keresztnek
Hurcolnak öngyilkos hadat.

Őket sirasd, ha nem sirattad eddig,
Bennük sirasd, a legislegkisebbik
Személyében is az Urat.
Csak egyet, egyet nem szabad siratni:
Egynek nem szabad sírni, sem siratni:
A férfit ne sirasd!

Férfi vagy? Itt a kereszt: állj alája.
Férfi vagy? Itt a Krisztus: kövesd a Golgotára!
A többit majd ott megtudod.
Csak kettő van a földön férfi:
Légy János, vagy légy Cirenéi, –
A Krisztus a te Krisztusod!

Félig halálra váltan, már-már a Golgotán,
A szörnyű út után,
A szörnyűbb cél előtt,
Harmadszor is leroskad a Keresztviselő.

Mi, elesett apák megesett fiai,
(Merjük e mondani:
Mi keresztviselők?!)
Merjünk megállani a Roskadó előtt?

Mi, kik a megszokott bűn kitaposott, avitt
Baromcsapásait
Járjuk nap-nap után,
Berzenkedőn se már, fásultan és bután,

Vakon és siketen, akár az unalom,
Mint az igás malom
Kerengő vén lova
Köröz egy vak körön, se té már, se tova.

Ajkunkon ki se hűlt Barabbás neve még,
Szorongó csőcselék:
Honnan vegyünk erőt,
Hogy szólítani merjük a Keresztviselőt?

Így kiáltsunk-e: ,,Krisztus, háromszor elesett,
Nézz rám és nyújtsd kezed,
Hogy el ne bukjam én
Legalább ott, a végső, halálos Hegy tövén!”

Vagy keserű torokkal inkább kiáltsuk ezt:
,,Zuhanj reám, kereszt:
Szétmálló életem
Egy jó földindulással tán újrakezdhetem.”

A mindent fogja benned, ki mindent újrakezd.
Zuhanj reánk kereszt,
Hogy véres két karoddal lelkünket átölelje
Az elesés malasztja, a fölkelés kegyelme.

Hát én, Uram? Mi lesz velem,
Ha eljön egyszer ama nap,
Mikor lábunkhoz omlanak
Az ember-szőtte fátyolok,
S úgy csupaszon bámul reám
Az emberiség, a kaján
És a kíváncsi angyalok,
És meglátják, hogy ki vagyok!

Ki is vagyok, én Istenem?
Feleljetek, te száj, te szem,
Te arc, te mell, lábam, kezem,
S amelynek úgy kedvét kerestem,
Szárnynevelő föld-férge, testem,
Én börtönöm és kalodám
És titokzatos palotám
És templomom, felelj nekem,
Te Isten képe s állaté,
Hogy az én vagyok te vagy-é?

És hallom minden pillanatban
A választ, vérben, szívben, agyban:
,,Igen” – lükteti egy ütem,
A másik azt dobogja: ,,Nem.”

Hát hullj le rólam, test-lepel,
Te testen-túli én, felelj:
Külsőm izgalmas belseje,
Vizeim rejtett kútfeje,
Repülőgépem repülője,
És szél is, szárnyam emelője,
Te áramtalan huzalon
Álmatlan izzó fény-neon,
Nem vér, és mégsem vértelen;
Hústalan-húsos értelem,
És te, szuverén hatalom,
Ki ösztönt, gondolatot, gondot
Elfújsz és mosolyogva mondod,
És ki se mondod: akarom!
Lélek, tudat, szellem, titok:
Te nálam kisebb és nagyobb.

S a fénytelen, hangtalan éjből.
Sugárzik a válasz a mélyből:
,,Én én vagyok, én te vagyok:
Te nálam kisebb én nagyobb”

A kisebb most némuljon el,
Az szóljon, ami énekel:
Dallam, imádság, szerelem:
Ami van is, de nem is úgy van,
Az életen innen és túlnan,
A véges arcú végtelen:

Én pontnál pontabb centrumom,
Mi vagy? – honnan vagy? – nem tudom.
Mégis, mégis tőled remélem,
Hogy libegő mécsláng személyem
Megsejti egyszer, ki vagyok.
,,Vetkezd le éned, s megtudod!”

Ó meztelen Krisztus a hegytetőn,
Légy irgalmas vetkeztetőm!

Áll a Kereszt az ég alatt,
A föld felett.
Tajtékot ver lába körül
A gyűlölet.
Alul halálos gyűlölet,
Fölül halotti csend.
Föld kiveti, s be nem veszi
Az ég sem odafent.
Ember Fia, Ember Fia,
Egyedül vagy a puszta végtelenben!
– Én Istenem, én Istenem,
Miért hagytál el engem?

Egyedül lenni: emberek között
Elátkozott,
Egyedül lenni: az Isten előtt
Elkárhozott,
Egyedül lenni: önmagadnak is
Csak undora, –
Hát ezt is, ezt is megtapasztalod,
Ember Fia!

Ha fáradt, mint a holttetem
Szíved s velőd,
S egy vérszegényke gondolatra sincs
Immár erőd,
Önmegvetésbe s unalomba fúl
A küzdelem,
És elűzni a déli döghalált
Reménytelen:

Alvadt szívedben a kétségbeesés
Fel-fellobog,
Elterülnél a földön: nincs tovább!
És: nem vagyok!
Imádkoznál, de szívtelen imád
Csak káromol,
Szólítanád az irgalmas halált
És nincs sehol:

Akkor lassan elkezded sejteni,
Talán-talán,
Mit láthatott csütörtök éjjelén
A Getszemán:
Ki az, kit a Krisztus verejteke
Meg nem hatott:
Az Akaratot, amely nem a te
Akaratod.

Kiáltanál az értő ég felé,
De nincsen ég:
Felissza fúló sikolyod lehét
A semmiség, –
Akkor tudod meg, hogy mi a Kereszt
És ki az Úr,
A nagy Kereszten, ha mellette függsz
Áldozatul.

Az áldozatban ott megoldatik
Minden titok:
Ott, akkor Isten, a nagy Hallgató
Felelni fog.
Ott, akkor: ,,Istenem, én Istenem!” –
Kiálthatom.
Ott, akkor, Benne még magamat is
Megválthatom.

Igen, Uram, közel a nap,
Talán az óra, tán a pillanat,
Amikor félrebillen a fejem,
Amikor én is beteljesedem.
Mondjam-e úgy, ahogy elzörren a húr?
Vagy hogy a Létnek óceáni tükrén
Egy leheletnyi hullám elsimul
És elkezdődik egy új csepp öröklét?
Akárhogyan, – én beteljesedem:
Eltelt, letelt, betelt az életem
Szemem nem issza már a zsenge rét,
A lombok és az alkonyok színét,
Fülem nem hall már rímet, sem mesét,
Orgonaszót s a fátyolfű neszét,
Nem érintem már lelkes ujjaimmal
Emberek ujjain át a csodát,
Akik közt élve emberré lehettem,
És akikért magamat is szerettem:
Ezentúl, – már csak odaát.
Beteljesedett, – vége van.

De beteljesedem-e én magam?
A tenger eszmét, a gondolatot,
Amelyet itt gondolnom adatott,
Végig tudom-e gondolni odáig?

Öröm és bú és szenvedély csodáit,
Mik lelkem alvó Siloe-színét
Annyit kavarták gyógyító habokba,
Végig tudom-e hullámozni még?
Annyi a szó még, ami kavarogva
Zsongatja vérem, csiklandozza nyelvem,
És annyi dal, amit elénekelnem
Normámul szabatott:
Mondja-e majd a lelkiismeret,
Mikor eljő az ,,Elvégeztetett”,
Hogy elvégeztem a feladatot?
Vagy csak az élet lesz, ami lezárul,
És az embernek vég-szentenciául
Ez lesz őszinte sírirat:
,,Élt ennyi évet és félben maradt”?

A dallamot ha meghal is, ne bánjad,
Ha csonka is; elég volt önmagának.
Nem amit zengtél, hanem ami voltál!
Átvette-é tapogató zenéd
Az isteni Hangmester ütemét?
A hangjegyeket olvastad elégszer:
Csak rajtad állt, hogy ennyivel elégszel,
Vagy addig virrasztasz s imádkozol,
Amíg odáig felnyújtózkodol,
Hol ujjaiddal kitapinthatod
Az óriás vezérmotívumot.

Lettél-e, mire ő hangolta lenned?
Vagy giccsbe fulladt és szirupba benned
A szeplőtelen hang, amit a Mester
A mindenségben egyetlenül-egyszer
Számodra, csak számodra komponált?
Ültél-e ittas éjszakákon át
A makulátlan billentyűk felett
Lesve a fösvény pünkösdi Szelet,
És lángja könyörtelen ihletében,
A verejték aranymosó vizében
Virrasztottad-e reggel-délben-este
Az igazit, a magadét keresve
A Tiszta Forma józan mámorát?

Mert nincsen megállás a kegyelemben
S töredék minden, csak a Szerelem nem.
Bűn és erény, igazság, tévedés,
Hang és összhang és diszharmónia:
Mindennek eggyé kell olvadnia.
Kell valamennyi, és minden kevés,
Ami nem minden, ami nem egész.
Csak a minden a beteljesedés.

Lehajtott fejű Krisztus a kereszten:
Immár a föld emlőit eleresztem.
A föld tejével telnem szűk-kevés:
Csak Tebenned a beteljesedés.
Napom hanyatlik. Nagy hegyek megül
Árnyak suhognak. Már-már nehezül
A forró szerszám hűsödő kezemben.
Ó teljes Krisztus, teljesíts meg engem!

Édes lelkem, kis Jézuskám,
Hát így jöttél vissza hozzám!
Nem így feküdtél ölemben
Karácsonykor Betlehemben!
Sírtam pedig ott is én:
Jaj de fáztál, kicsikém!

Hát amikor, nyakas gyerek,
A templomban fölleltelek!
Mit is mondtál, te szívtelen:
,,Atyám házában a helyem”!

Kánában az esküvőnél
Mikor megpirult a vőfény,
Én meg nálad reménykedtem,
Jaj mit mondtál, te kegyetlen!
(Most is küzdök a sirással!):
,,Asszony, mi közünk egymással!”

Hát mikor az átkozottak
Lépteiden ólálkodtak,
Hogy féltettünk! Odamentünk,
Be se mentünk, csak üzentünk.
Mit üzentél ki, te pogány:
,,Hát ki az én édesanyám?”

Miért voltál oly kegyetlen?
(Ó te drága, te egyetlen!)
Mindég ilyen gonosz voltál,
Végül is csak elpártoltál,
Odahagytad bús anyádat,
Nekimentél a világnak,
Lettél betegek gyógyítója,
Bűnösök bátorítója,
Mindenki mindene lettél,
El csak épp engem feledtél.
Soha többet meg se nézted
A kihűlt anyai fészket.
Mire megint megláttalak,
Bukdostál a kereszt alatt.

És most itt vagy az ölemben,
Meggyalázva, összetörten.
Már el nem vesz tőlem senki.
Hát így kellett ennek lenni?

Tudtam én jól, rég megírták
A keserű nagy próféták,
Simeon is megmondotta
Karonülő kiskorodban.
Kiolvastam eleitől
Ama Gábor szemeiből:
Hogyha nem is mondta hanggal,
Tudta már az okos angyal,
Hogy mi vár rád, hogy mi vár rám;
Hogy te vagy a Pászka-bárány,
Égnek-földnek gyönyörűség,
Csak anyádnak keserűség.

De ne gondold, kis bárányom,
Hogy valahogy visszabánom
Amit egyszer mondtam: legyen.
Amen, én egyetlenegyem!

Legyen, amint meg van írva:
Elengedlek már a sírba.
Odaadlak kebelemről,
Úgy sem szakadsz le szívemről.

Soha el sem is szakadtál,
Mindég az enyém maradtál,
Örömömben, gyászomban,
Mint egykor a jászolban.

Mikor hűvös szókat mondtál,
Értettem én, hogy mit mondtál.
Mikor mondtad: ,,Nincsen anyám!” –
Úgy értetted: ,,Tudod, anyám!”
Mondtad: nincsen közöd velem, –
Megértettem: egy vagy velem.

Veled voltam a kereszten,
Hulló véreddel véreztem.
Végig, mindig veled voltam,
Veled vagyok most is, holtan.
Halott leszek három napig,
Míg az Írás be nem telik.
Harmad hajnal mikor éled,
Én is veled visszatérek.
Mert örömben, fájdalomban
Nem élek én csak fiamban,
Nincsen ami elszakasszon:
Én vagyok a Boldogasszony.

Állok a legutolsó stációnál,
Várom a beteljesedést.
És szembejön a Gyászmenet,
A Krisztus-temetés.

Legelől József, Nikodémus,
Meg a keserves Máriák.
El-elkapdossa siralmukat hozzám
A golgotai szél:
    ,,Temessük el, sietve,
    Meg ne alázzák a halálban is!
    Fürösszük fűszerekbe, burkoljuk tiszta gyolcsba,
    Kőbolt szívébe fektessük pihenni,
    Hozzá ne férjen a gonosz világ,
    Mely kivetette magából.
    Nem így gondoltuk, jaj nem így!
    Bizakodtunk,
    Hogy teljessége megjött az időnek.
    Eljött és beteljesedett és elment az idő.
    Immár nincs bizakodni miben.
    Sötét dolog embernek lenni!
    Temessük el, temessük el!”

Jönnek, jönnek jelvényeikkel
A népnagyok: Annás és Kaifás
Szolgástul, katonástul.
S elburkolódzva köpenyébe a nyugtalan Pilátus is.
Csattognak a vezényszavak:
    Előre, őrök, pecsétet a kőre!
    Vértek vegyék körül a sírt!
    Mindennek vége legyen!
    Katonák, fejetek a zálog!
    Temessük el, temessük el!

És tárt karokkal állanék elébük:
Megálljatok, testvérek!
Hiszen ismeritek az Írást,
Prófétákat és Sybillákat
És János mennydörgéseit:
Megértétek a harmadik napot,
Láttátok, illettétek őt
És tudjátok, mi történt
Jeruzsálemben, Rómában és mind a világon
Kétezer éven át.
És tudjátok, hogy mi érlelődik
Az ég felhőiben.
Hihetitek-e még, hogy el lehet temetni
Az országot,
Mely nem e világról való?
Mit ér a szó? Mit ér a kard?
Nem tudjátok-e, hogy meg vagyon írva:
,,Meg fogják látni, akit általvertek!”

,,Mindent tudunk!” – zokog fülembe a szél
És sírnak mind a Máriák.
Tudjuk, feltámadott,
Tudjuk, élt és uralkodott,
Kétezer évig állt a Trón,
De hol van az Ország?
A szívekben élt, a milliószor milliók szívében, –
Hol vannak a szívek?
,,Ha Isten vagy, szállj le a keresztről!”
Mondták nevetve a papifejedelmek,
,,Ha Isten vagy, szállj be a szívünkbe!” –
Mondottuk sírva mink.
De Ő nem szállt le a keresztről,
És elszállott az emberek szívéből.
Temessük el és menjünk vissza élni,
Hálóinkhoz, áruinkhoz, könyveinkhez, asszonyainkhoz,
Legyen már vége a meddő reménynek,
Felejtsük el ígéretét,
Melyből nem lett Beteljesedés.
Elment, elhalt híre a Hangnak,
Azóta embernek lenni még sötétebb.
Legyen egyszer mindennek vége!
Temessük el, temessük el!

Mindent tudunk – sziszeg fülembe a szó,
Fejüket hajtogatják a papi fejedelmek
És mintha mosakodna,
Úgy dörzsöli Pilátus a kezét.
,,Mindent tudunk, mindent jobban tudunk,
Most másodszorra okosabbak lettünk.
Most nem érjük be néhány vértes őrrel.
Nem, nem, fogjatok kardot és követ,
Mert mi lenne, ha fölkelne másodszor is
És megint azt találná mondani:
>>Békesség nektek, Én vagyok!<<
Mi lenne abból, ha szemünkbe nézne
S lenne csakugyan békesség velünk?
Legyen csak eltemetve végképp!
Temessük el, temessük el!”

Valami kozmikus vezényszó
Lüktet a légen át:
Mintha fölkelne az emberiség,
Temetni a Krisztust.
Ott van a menetben mind, aki él,
Jók és gonoszak, hitetlenek, hívők,
Mind ott vagyunk, mind ott vagyunk.
Valami kozmikus dobszó veri a taktust,
S mindenfelől, koncentrikus körökben
Ömlik az emberiség:
Temetni a Krisztust.
És minden nyelvén a megváltott
És visszaváltatlanított emberiségnek
Egy láthatatlan pálca ütemére
Zuhog az egyetemes ének:
,,Temessük el, temessük el!”

Valahol
A kristálytenger fölött,
A Szék előtt
Feszült inakkal áll az Angyal.
Szemei mint a villám, ruhája mint a hó,
Áll, vár és alig-alig győzi kivárni
A Harmadnap hajnallatát,
(Nem is harmadik igazán, –
Isten türelme is feszült a pattanásig:
Csak egy éj, egy nap, egy hajnali perc)
És lendül a szárny,
És lebben a kő,
És elhangzik a mindenségben:
,,Békesség nektek, én vagyok!”

A weboldal használatának folytatásával Ön elfogadja a cookie-k használatát. Felhasználási feltételek és Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás