Rónay György – Hat vers a Korintusiakhoz

1
Ha életedben, ebben a kegyetlen
hajszában egy-egy ritka pillanat
mélyén meghallod olykor a magad
hangját, azt a bágyadt kis neszt szivedben,
azt az éhen könyörgő, tehetetlen
csecsemősírást, melyben a szavak
fekélyétől még tiszta, igazabb
éned irgalmat kérő jaja rebben:
miért támadsz rá nyomban? Puszta kézzel,
mint egy eszelős gyilkosnak, miért kell
torkon ragadnod és megfojtanod?
Azt hiszed, némább lesz, ha már halott?
Igaz, nem szól. De szörnyű bűze vádol,
s megtébolyulsz egy kis hulla szagától.

2
Magad maradsz maholnap, oly magad,
s úgy hullnak el mellőled a barátok,
hogy az élőknél közelebb találod
magadhoz néha már a holtakat,
kik némán őrzik lent a holt nyarak
közönyös reményét, míg te zord magányos
rideg telében meddőn múlni látod
a napokat, havakat, holdakat: –
rabságod őre, lassakint belátod,
hogy magad helyett az egész világot
kell szeretned, s csak úgy lehetsz szabad,
ha egy helyett milliók rabja vagy,
s elveszve bennük, önkéntes halálod
áldozata lesz a föltámadásod.

3
Mikor gyermek voltam, a gyermekek
nyelvén beszéltem. Most, hogy férfi lettem,
hallgatnék már, de ott beszél felettem,
ki szólni kíván, és aki helyett
nekem kell szólalnom, hogy értsetek
belőle, bár magam sem értem ebben
a zűrzavarban, ami egyre bennem
s körülöttem zúg; s vajon értetek
hogy szólhatok, nyomorult, aki térden
zokogva bár, nem tudok magamért sem?
Ó zengő érc, ó pengő cimbalom!
Miért kell szavatokat hallanom?
Bár lennék inkább kő, hogy őt se halljam,
s elnémulhatnék végre a viharban.

4
Mit tartozik rám a kívül levők
fölött ítélni, amikor hatalmam
még ahhoz sem elég, hogy enmagamban
rendet teremtsek, ha nem ad erőt,
aki magában győzte meg előbb
gyöngeségünket, így tárva föl abban,
ami romlandó, a romolhatatlan
igéretét? s talán a szenvedők
azért szenvednek, hogy váddal tetézzék,
nem hogy megosszák a más szenvedését?
s gyógyíthatják-e ápolás helyett
méregként marva tovább a sebet?
Ne feledd el: ahogy te máshoz itt lenn,
úgy lesz hozzád is irgalmas az Isten.

5
Jogotok van, hogy megvádoljatok,
szolgák, a szolgák szolgáját a porban,
mert ki utolsó köztetek a sorban,
én annál is hátrább való vagyok,
s nem vádolhattok úgy, hogy még nagyobb
vád rám ne férne; mert hiába mondtam
ellent a rossznak, mindenik tagomban
ott hordozom, amivel harcolok,
s ellenségemnek én magam adok
búvóhelyet. De hitvány bűneimben
is számon tartja szivemben az Isten,
hogy tetteimnél többet akarok.
Ezért, bár a világ salakja voltam,
hiszek az örök, élő irgalomban.

6
Kik a pályára lépnek, mindahányan
futnak ugyan, de végül a babért
az kapja, ki elsőnek célba ért.
Így, feleim, mi is e nagy futásban,
lelkünket edzve a testi igában,
és hervadók, a hervadatlanért
küzdve, a célt, mely a hosszúra mért
futam végén vár, hajszoljuk ziláltan.
Ifjúkorom köreit róva bátran
futottam én is a hervatagért;
s mire megláttam az igazi célt,
tüdőm kifulladt, megroggyant lábam.
Segítsetek, irgalmas bajnokok,
hazaérnem, mielőtt meghalok.

A weboldal használatának folytatásával Ön elfogadja a cookie-k használatát. Felhasználási feltételek és Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás