Reviczky Gyula – Alázat

Ha jó szerencse fölkap és ragad:
Alázattal tűrd, el ne bízd magad.
Ne nézd le, aki lent szerénykedik,
Lehet, fönt ugyanezt veled teszik.

Ész, szorgalom, törekvés bármit ád,
Nem érzed-é százannyinak hiját?…
Mert a szerencse szűken oszt javat;
Egy kézzel ád, másikkal megtagad.

Mit ér, ha ad gyönyört és kincseket,
S szived csak egy virágszálért eped?
Dicsőség koszorúját nyujtja tán?…
De társid mélabú, sötét magány.

Világi jóbul mennél több tiéd:
Annál többet szeretnél birni még.
A teljesűlés, mint petét a nap,
Kikölti a lappangó vágyakat.

S mire elérted, mi elérhető:
Vár a koporsó, néma temető.
Kincs, hír, gyönyör… ah, mindet itt hagyod,
S legtöbbtől váló kínja legnagyobb.

A mindenség zenéjét hallgatád?…
A temetőben nincs csak némaság,
És hordta bár a tűznapot szived:
A sír sötét a sír hideg.