Petőfi Sándor – Karácsonkor

Énhozzám is benézett a karácson, 
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson 
És rajta egy pár reszkető könyűt.

Menj el, karácson, menj innen sietve, 
Hiszen családok ünnepnapja vagy te, 
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

Meleg szobám e gondolattól elhül. 
Miként a jégcsap függ a házereszrül, 
Ugy függ szivemről ez a gondolat.

Hej, be nem igy volt, nem igy néhanapján! 
Ez ünnep sokszor be vigan virradt rám 
Apám, anyám és testvérem között!

Oh aki együtt látta e családot, 
Nem mindennapi boldogságot látott! 
Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

Embert szerettünk és istent imádtunk; 
Akármikor jött a szegény, minálunk 
Vigasztalást és kenyeret kapott.

Mi lett a díj? rövid jólét multával 
Hosszú nagy inség… tenger, melyen által 
Majd a halálnak révéhez jutunk.

De a szegénység énnekem nem fájna, 
Ha jó családom régi lombos fája 
Ugy állna még, mint álla hajdanán.

Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta; 
Egy ág keletre, a másik nyugatra, 
S éjszakra a törzs, az öreg szülők.

Lelkem szülőim, édes jó testvérem, 
Ha én azt a kort újolag megérem, 
Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl?…

Eredj, reménység, menj, maradj magadnak, 
Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak, 
Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…

Isten veled, te szép családi élet! 
Ki van rám mondva a kemény itélet, 
Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

Nem nap vagyok én, föld és hold körében; 
Mint vészt jelentő üstökös az égen, 
Magányos pályán búsan bujdosom. 

Pest, 1846

A weboldal használatának folytatásával Ön elfogadja a cookie-k használatát. Felhasználási feltételek és Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás