Néz Isten minket, már szomorún, tehetetlenül,
néz sziklákká tornyosult gondjai mögül:
„Nem alkothattalak én tökéletesnek,
hiszen csak tettelek volna gépezetnek.
De hogy fájdalmaid most sírnak-élesednek,
tán megtanulsz végre örülni örömnek,
s bírául fogadsz el, bírádul, öröknek.
Iszonyú gőgöd majd megcsillapul, elül,
s parancsim hinni is fogod – rendületlenül.”
Nézz rá, Uram, a hegyeidre, zöldhajú erdeidre,
tenvéred hordó sok ezüstös ereidre,
ezernyi folyódra, megannyi folyamodra,
s ne tedd, ne hagyd, hogy sodra-habja
hűs hű italát, életet hömpölygető nedve
színét véres tajték és vérvörös hab belepje,
akár erdőid s mezőid a szörnyű rozsda:
kalászod, füved emberek teste-roncsa.
Nézz be, Uram, mi rejtelmes lelkeinkbe,
csurrants csöppnyi fényt mi szív-kelyheinkbe,
s mi ott most szörnyű sötétben rejtve rejlik,
tán a béke-szivárvány szép ívére kisejlik,
s parancsod, intelmed lészen teljesülve:
ember ember ellen immár sohse gyűlne,
köztünk inkább a béke zenéje zendülne…
Nagyon tetszik, megosztom!