Már akkor Judeában élt az Úr,
És közelgett az idő, hogy beteljék.
Már elhagyá a kedves tartományt,
Galilea hű népét, gyermeteg
Lakóit az üde, északi völgynek,
Bájos tavát, kökörcsines mezőit,
S a szürke ódon kővárosba tért.
Járt a papok tornácai előtt,
Pogányok faragott kapuinál,
S a templom fogadalmi kincsein
Merengett hosszan. Ám, ha szót emelt,
Az ő varázsos, ihletett szavát,
Otromba gúny üvölte válaszul.
Ósdi konokság, bősz, alanti gőg
Habzott az ajkakon s feléje dörgék
Az Irás kővé vált, komor igéit.
S olyan fáradt lett. Hisz, nem értik itt!
Meddő vitákban ellankadt kedélye,
S az eleven, galambszárnyú igék,
A szók virági mind elvesztek ajkán.
Esteledett… ő nyugalmat kívánt
S emberszívet, mely szívével rokon.
Elhagyta hát az árusok terét,
Kik az ünnep jöttén haszonra vártak,
S a jövevények utcáin keresztül
Át a kapun Khedron völgyébe tért.
Majd megkerült egy mezei lakot
És a vigalma kertjét, az olajfást…
Lélekzetet vőn. Ah, ez a magány!
A szegény, koravén város zaja
Csak úgy hallik, mint sóhajos fohász
Vagy halk panasza álmos csecsemőnek.
Oly tiszta a lég. Csillagos az est.
Fenn a tetőn két ifjú, karcsú cédrus
Messze fehérlik, – két szerette fája.
Ah, törzsükön a holdfény mint kígyózik
És mögöttük milyen sötét a lomb…
Odább, a völgyben, terhelt fügefák
Dús ligetei közt megbúva, halkan
Pihegnek az apró embertanyák:
Getszemáne, Betfáge és ama
Pálmás falu, kicsiny Bethánia.
Az Úr megindult a holdfényes úton
És közelgett Eleázár lakához.
S ép akkor, délcegen, födetlen arccal,
Játszin emelve vállán korsait,
Lépett ki egy lány s őt felismeré.
„Uram! – szólt és gyorsan elébe szökkent –
Elhigyjem-é, hogy köztünk vagy megint?
Beh régen láttunk. És bátyám lakát
Még fel sem ékesítém. Térj be hát,
Áldásod rajtunk. Üdvöz’ légy, Uram!
Szegény házunkba’ pár ízes falat
Lesz még. Beh jó, hogy jércém el nem adtam!
Azóta szőttem új kendőket is,
Nyugvóhelyed milyen friss lesz velük!
A tűzhely is meleg még, olajam
Is van. Fáradt vagy, nemde, jó Uram?”
És míg ajtót nyit, halkan, zsörtölődve
Folytatja: „Mester, annyi gonddal élek,
A ház, a kert rendbentartása rám
Marad s a konyhán én gondoskodom,
Adok, veszek… öszvéreinkkel is
Én bánok el s e szövőszék enyim.
Mert Mária húgom úgy jár-kel itt,
Mintha látás gyötörné. Óh Uram,
Bajára írt nem mondanál szegénynek?
Úgy elbolyong, oly egymagába mén;
Jó ifjaink beszédit megveti
És egyre sápad. Ah, de itt jön ép.”
És jött a szűz, oly halkan, mint a harmat
A mirtuszok fehér keblére száll.
Redős köntöse mintha holdsugárral
Telt volna meg ottkinn, olyan fehéren
Omolt körül a nyulánk termeten.
Az Úr láttára bíboros lehellet
Jegyzi a halvány, tiszta homlokot.
És közelít, félénk bizalmasan,
Mint anyja híján antilop-ünő
Kézhez szokik. Majd könnyedén omol
Az Úr lábához és átfonva térdit,
Suhog az ajkán sóhajos beszéd:
„Uram, bizonnyal tudtam, hogy ma eljösz,
Álmomba’ tegnap újra láttalak,
Fellegből volt a trónusod, Uram,
Lábadnál ültem, – így – s a magvetőről,
A fügefáról tanítál nekem.
Majd azt is mondtad: Az égi madárnak
Fészke vagyon… És a liliom ékes,
Csak az ember fia van számkivetve.
Aztán öledbe hajtám a fejem…
A könyem úgy folyt, – nem tudom, miért? –
Fölém hajoltál… a fülembe súgtad:
»Boldogok, akik sírnak.« S vége volt.
Felébredék. Még egyre folyt a könnyem,
És tudtam, hogy ma eljösz. Vártalak.”