Az ifjú József Attila verseiben rendszeresen helyet, és szerepet kap Isten, és az ő ábrázolása. Egy idő után, azonban a költő megfeledkezik az úrról, és nem említi őt alkotásaiban. Az 1925-1935 közötti tíz évben a versek nem szólnak a mennyei segítséghez, nincs könyörgés, sem kérés, ami az égig szállna a strófákon keresztül.
A jég 1935 után törik meg, igaz a következő időszak alkotásai már általában a lemondás, a depresszió, a mély letargia nyelvén íródnak. József Attila Istent úgy ábrázolja, mint egy szubjektíven megélhető, gigantikus jelenséget.
Többnyire fohásszal, könyörgéssel fordul az égi menedékhez, vigasztalan szeretet hiánya ki-kitör a sorok mögül. Annyira vágyik arra, hogy valaki igazán szeresse, annyira szeretné, ha Isten meghallgatná kérését, és azok, akik még életének részei jobban ragaszkodnának hozzá.
József Attila verseiben az apa hiány is megmutatkozik, ez különösen igaz az 1937-es évekre datálható istenes költeményeire. Töredékeiben is megemlékezik Istenről, továbbra is könyörögve hozzá, ám a hangnem az idő előre haladtával mind lemondóbb, mind negatívabb. Egy-egy strófában felfedezhető már a költő végzetének csírája, a gondolat, mely végül tetté fajul. József Attila istenes versei közül Az Isten itt állt a hátam mögött című gyakorlatilag leszámol az égi segítség lehetőségével.
A költő úgy érzi, hogy nincs számára remény, nincsen segítség, s az Isten sem mentheti meg, mert elveszett, örökre. Míg korábbi verseiben tapintható volt a magány, a vigasztalan egyedüllét fájdalma, addig ebben a töredékében (ahogy a végső idők többi költeményében is) már panasztalanul szólnak a rímek, a lemondás teljes átélésével, a végzetbe vetett hit maximális tudatával.