Az ünnep zaja az eget éri,
Tolong a nép a rézoltár körül.
Míg az énekkar az Urat dicséri
Vásári nép a téren tömörül.
De egyszerre zaj támad, nagy rikoltás
A zsivajban egy sátor porbadől.
Felhangzik itt-ott egy éles sikoltás,
S az oszlopcsarnok lépcsője felől
Egy férfi toppan a kufárok elé
Kezében korbács, arcán égi tűz
Amint kezet a magasba emelé,
Villámló szeme mindenkit elűz.
És zeng a szava, mint zúgó szél az éjben.
„Ki a templomból, kétszínű sereg!
Ima helyett a megrontott szentélyben
Vásári zaj, s kint csorda hentereg?
El innen, el, ha addig kell csak oltár
Míg álmaidban lángja nem zavar,
De dől hited és elnémul az oltár
Ha fagyos szélben rád hull az avar…
Itt ünnepeltek – otthon dúl az átok!
A hit és vallás csupán csak beszéd,
De hétköznap más nem ismerne rátok –
Templom, törvény elfeledve rég!
Kell a templom, de nem félsz annak Urától!
Oltárt gyújtasz, mert fénye téged ér.
Jövőt kutatsz, mert irtózol a mától
Istent hívod, de reszketsz, ha betér!”
Miként a zápor lejtő oldaláról
Lesöpör mindent, mi a gyökértelen:
Futott a nép is, ki közel, ki távol;
Csak ő maradt ott, zord fenségesen.
– Néhány nap múlva virágzó fák allott
Az égre, a földre sötét gyász terült…
A Golgotára nagy gyászmenet haladt
Az ünneprontó keresztre került.
Nagyon tetszik, követlek máshol is: