Ha Istenre gondolunk, akkor valószínűleg egy hatalmas, monumentális Mindenható gondolata jelenik meg lelki szemeink előtt, hasonlóan Michelangelo Ádám teremtése freskóján ábrázolt alakhoz (Vatikán, Sixtus-kápolna).
A francia karikaturista, Jean Effel munkáinak egyikén is ugyanezzel a történettel, Ádám teremtésével találkozhatunk. A francia művész képén teljesen más Istent látunk, mint Michelangelo esetében. Ez az Isten egy barátságos, kedves, kissé bohókás öregúrhoz hasonlít.
Érdemes mindkét ábrázolást, mindkét istenképet elraktározni magunkban: e kettős ábrázolásmód segíthet majd Ady Endre istenes verseinek értelmezésében.
A XX. század elején korjelenség volt Európában az istenkeresés. Az emberi lélek vívódásainak eredményeképpen az egyes alkotók ellentmondásos istenhitének lehettünk tanúi.
Az 1908-as Illés szekerén című kötetben jelenik meg legelőször az istenes versek ciklusa Adynál, és ettől kezdve minden kötetben külön ciklust kap.
Ady istenes költészete egyrészt a magyar hagyományokat folytatja, másrészt viszont a saját vallással és hittel szembeni kételyeinek a lenyomata.
Ady vallásos szellemben nevelkedett, de modern ember volt, akiben erős kételyek éltek. A tételes vallásosságot elutasította, de nem jutott el a teljes ateizmusig, és nem tagadta meg Istent. Visszaemlékezések és a saját vallomásai szerint napi olvasmánya volt a Biblia. Ady istenes költészete szorosan kapcsolódik az énversekhez, a személyiségéhez. Sőt, a személyiségének az alakulásának is az egyik harctere is lesz a hit.
Ha több istenes versét is olvassuk és értelmezzük, akkor megfigyelhetjük azt a folyamatosságot, azt a folyamatos változást, amely a dacos istentagadástól, a kételyes istenkeresésen át, a megtalált, megélt hitig vezet.
Ady istenkeresését egyik legjobban bemutató verse:
Ez a költemény az első istenes versciklus címét adó költemény. Első megjelenésével hatalmas botránkozást keltett az Istennek egy bohókás öregúrként, hétköznapiként való ábrázolása. A költői én bizonytalannak és tétovának mutatkozik a vers elején, a gyermekkori emlékek nyomán tapogatózva keres valakit, akiben bizonyos lehet – aki őt eligazítja majd, akiből reményt meríthet.
Bibliai hasonlattal élve, tékozló fiúként térne meg az Urához a rongyolt lelkű, életében kárhozott férfi, akinek képtelenül távolról, a halálból kell visszatalálni elfeledett hitéhez és elveszített nyugalmához.
Egy furcsa találkozásról szól ez a költemény, amelynek két főszereplője van: Isten és a lírai hős. Hiába találkoznak valahol a Sion-hegy alatt, hiába jó és kegyes ez az öregúr, készen arra, hogy megbocsássa a bűnöket, nem létesülhet köztük kapcsolat.
A megtérni vágyó hős elfelejtette régi gyermeki imáit, a naiv gyermeki hitét és bizalmát, és elfelejtett Isten nevét is. Ezért nem tudja megszólítani Istent, így az nem is válaszolhat neki, mivel nem is jön létre köztük párbeszéd.
Egy egészen modern és újszerű istenélményt sugall ez a vers, ugyanis a XX. század embere sem mondhat le arról a vágyáról, hogy választ keressen az élet végső értelmére. De a vallásos világmagyarázatokból kiábrándultan megoldhatatlannak tűnik ez a feladat.
A vers nem a hős bűnei, hanem a hitetlensége miatt lesz kudarc. Fontos kulcsszavak lehetnek ebben a versben a várakozás és a keresés. A várakozás az Istenhez, az Úr alakjához kapcsolódik, a keresés pedig a lírai énhez. Ahogyan ez a két kulcsszó váltakozik, úgy a hangnemek is váltakoznak a versben: az emelkedett, patetikus hangnem mellett a hétköznapi, a profán is hangsúlyos megszólalás.
Ady egy nagyon bonyolult istenképet tár elénk. Az első versszakokból egy tépett, bús, kopott öregúr képe rajzolódik ki, akinek borzolt a szakálla és a kabátja foltos. A cselekedetei is ugyanilyen hétköznapiak, nemcsak a kinézete:
fázva fújt, szaladt… paskolta, verte a ködöt, … harangozott.
Az egyszerű jóságos öregúr mellett ugyanakkor ottvan a mindenek felett álló Isten is valahol – e kettő keverékeként jelenik meg Adynál. Egy groteszk istenkép, ami a hitben való ellentmondásosságra is utal.
Ha felidézzük magunkban Michelangelo és Effel műveit, vagyis magát azt, hogy az Isten egyszerre lehet hatalmas és mindenható, és ugyanakkor egy barátságos, kedves öregúr is.
Egy egészen más Istenhez fordulás történik az Istenhez hanyatló árnyék című műben.
Mint az árnyék, mikor elhanyatlik, el kell mennem, és ide s tova hányattatom, mint a sáska.
Zsoltárok könyve 109.
Az 1911-es Menekülő élet című kötet ciklusadó verse ez.
Egy zsoltárrészlettel indul ez a költemény. A lírai alany még mindig bizonytalan, de nem Istenben, hanem sokkal inkább önmagában. A bűnbánat és a bűntudat helyett azonban már tudja, hogy nem szabad hinni „senki másba”.
A beszélő és Isten viszonyának változása az utolsó versszakban a legegyértelműbb. A kétkedés, az istenkeresés múltbéli, a jelen viszont már a bizonyosságról szól. Az előző verssel összehasonlítva, ott még egy nagyon erős bizonytalanság, keresés volt jelen, itt pedig sokkal inkább egy biztos tudat.
Tudat, amely arra irányul, hogy van Isten, létezik és lehet hozzá szólni. Ez a monológ nem ima, sokkal inkább tanúságtételként értelmezhető. A második személyű megszólítás pedig egy létező viszonyra, egy létező párbeszédre utal, ellentétben a Sion-hegy alatt című verssel, ahol a megszólítás sem tudott létrejönni, nemhogy egy egész párbeszéd. Az utóbbi versből a nyugalom és a bizakodás árad.
A modern ember számára megint fontossá válik az Isten és az istenkeresés. Nagyon érdekes, hogy milyen különböző módon láttatja Ady Istent a verseiben.
Ez egy nagyon bonyolult kérdés, hiszen senki számára sem lehet egyértelmű, hogyan néz ki Isten, milyen is Ő valójában, és hogyan lehet róla beszélni vagy vele beszélni.
A fenti írás az alábbi videó leirata.
Nagyon tetszik, követlek máshol is: