E világ nem az én világom,csupán a testem kényszere,hogy egyre beljebb, mint a féregfurakodom beleibe. Így táplálkozom a halállal,és így lakik jól ő velem;az életem rég nem enyém már,vadhúsként nő a szivemen. Minden teremtett elevenbőlkijózanodva a szemétígy ütközik ki, leplezetlenföladva hiú szégyenét. A mindörökre ismeretlenvégül is így lesz otthonos.Mint hervadás az őszi lombot,a pusztulás bebalzsamoz. … Olvass tovább
Csillaghálóban hányódunkpartravont halak,szánk a semmiségbe tátog,száraz űrt harap.Suttogón hiába hív azelveszett elem,szúró kövek, kavicsok köztfuldokolva kellegymás ellen élnünk-halnunk!Szívünk megremeg.Vergődésünk testvérünketsebzi, fojtja meg.Egymást túlkiáltó szónkravisszhang sem felel;öldökölnünk és csatáznunknincs miért, de kell.Bűnhődünk, de bűnhődésünkmégse büntetés,nem válthat ki poklainkbólsemmi szenvedés.Roppant hálóban hányódunks éjfélkor talánétek leszünk egy hatalmashalász asztalán.
Nem görbülhet egyetlen hajukszála,őrzöm legkisebb ráncaika kőzeteknél konokabbanaz ítéletnapig. Könnyeik szivárgó erekbenszemérmesen bujdosnak bennem,és feneketlen tavat ásnaka mindentudó hallgatásnak. Hajnalig síró szeretőkbennémul el így a szerelem,s már nem is ők karolják egymást,a halhatatlanság ölel! Egy egész örökkévalóságőrzi mindannyiuknak sorsát;rendíthetetlen, mint a kőzet,már nem is én ölelem őket. Nagyon tetszik, megosztom másokkal is!
Végűl mindíg Isten útját követtem,bár színem fekete.Ezért, ha egyszer elfogadtatom,úgy leszek az üdvözültek sorában,mint leeresztett sötét zászló,becsavart lobogó,szótlanúl és jelentés nélkűl,és mindeneknél boldogabban.
A jövőről nem sokat tudok,de a végítéletet magam előtt látom.Az a nap, az az óramezítelenségünk fölmagasztalása lesz. A sokaságban senki se keresi egymást.Az Atya, mint egy szálkátvisszaveszi a keresztet,s az angyalok, a mennyek állataifölütik a világ utolsó lapját.Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:nagyon szeretlek. S a hirtelen támadttülekedésbensírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,mielőtt asztalhoz ülnénk.
Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. Csúf, de te gyönyörűnek találtál. Végig hallgattad mindig, amit mondtam. Halandóból így lettem halhatatlan.
1 Mert elhagyatnak akkor mindenek. Külön kerül az egeké, s örökrea világvégi esett földeké,s megint külön a kutyaólak csöndje.A levegőben menekvő madárhad.És látni fogjuk a kelő napot,mint tébolyult pupilla néma ésmint figyelő vadállat, oly nyugodt. De virrasztván a számkivettetésben,mert nem alhatom akkor éjszaka,hányódom én, mint ezer levelével,és szólok én, mint éjidőn a fa: Ismeritek az … Olvass tovább
Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, maradék szemérmem némasága ez, úgyse hallanád meg, hangot ha adok, sűrü panaszommal jobb ha hallgatok. Tűrök és törődöm engedékenyen: mint Izsák az atyját, én se kérdezem, mivégre sanyargatsz, teszem szótalan, szófogadó szolga, ami hátra van. Keserüségemre úgy sincs felelet: minek adtál ennem, ha nem eleget? miért vakitottál annyi nappalon, … Olvass tovább
Mit kezdjen, akit elitélt, de fölmentett később az ég, megvonva tőle a halált, mikor már megadta magát? Kit mindenétől üresen talált a szörnyű kegyelem, megsemmisülten, mielőtt a semmi habjaiba dőlt! Mit kezdjen itt! Közületek talányait ki fejti meg? Szorongva anyját kémleli: ha elzokoghatná neki! Fogódzanék akárkibe, de nem lesz soha senkije; szeméből, mint gazdátlan ág, … Olvass tovább
Fogad között fakó panasz, magányosság vacog, lakatlan partokat kutatsz, üres minden tagod, lezárt vagy, mint a kárhozat, a homlokod mögött csak pőre sikoltás maradt vigasznak, semmi több! Nem óv a hűtlen értelem, nem fogja szűk szegély, csillagcsoportokat terel a partalan szeszély elámuló szivedre: állsz tünődve és hagyod, belepjenek, mint sűrű gyász, a foszló csillagok.