Szilágyi Domokos – Bartók Amerikában
Milyen széles az Óceán
annak, ki hazagondol –
s rossz hír számára mily rövid az út.
S százszor jajabb annak, ki már-már
gondolkodni se tud a gondtól.
Jaj neked, hús-vér idegen! -:
szerves gép itt az ember – –
próbáld szeretni – hisz mégis az a dolgod –
nem kilóra mért szerelemmel.
Hova vetemedtél
hova vetemedtél
szivárvány havasról
szivárvány havasról
tűzre te vettettél
hamuvá vedlettél
mint jó Ráduj Péter
szëme mënyecskéje
románul Marinka
magyarul Margitka
ifjú Ráduj Péter
szëme mënyecskéje
románul Marinka
magyarul Margitka
Jaj istenem a világ
kinek szoros kinek tág
jaj de szoros a világ
csontig hatol velőt vág
hogy kitágul a világ
ha egyszer jobb időt lát.
Dolgos állat az ember,
így bírja ki magát,
lesz még célszerű is
az agyontervezett világ,
mindennek oka s célja
s valami haszna van,
a jövő alaprajza
az arc ráncaiban,
emez már föld alá nő,
amaz csillagokig – –
– Komponálni? lehet még?
de hát az ember dolgozik.
Kőrösfői lányok,
mármarosi románok,
sátron sívó arabok,
kunyhón tengő törökök:
hogy a nóta régi
s hogy mindig új: így örök –
egy nyelven szól az. mind,
magyarul, románul,
s ki más értené, ha
nem Bartók tanár úr?!
„Gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák lábaikkal, és fordulván, meg ne szaggassanak titeket ”
(Máté: 7 : 6)
Estélyiben-frakkban
Urak-Hölgyek, hölgyek-urak,
zongoraszónál szebb
zongorafödélen a lakk,
gyémántbolygók keringenek,
csiribirivalcer –
– pucér füleknek szól,
veszett ez a hangszer!
Kicsi ember, tudsz-e
szépeket hazudni,
szép álságot hinni?
Van-e erőd: utolsóig
minden poharat kiinni?
Kin veszed meg végül,
hogy nem alhatol?
Ten bűnöd az is, ha
megszaggattatol.
Sikonghatsz nyersen, mint a dzsessz,
vijjogtathatsz vonósokat,
doboghatod a végtelen
szinkópás ritmusait,
csobogó fényakkordok
gyöngyözhetnek ujjaid alól –
mit számít a kőfülűeknek!
Köpj rájuk – másként nem megy.
De senki se tiltja meg,
hogy néha ne fájjon kegyetlenül.
Fáj az otthon, ki megtagadott.
Fáj az otthon, a megtagadott.
Halál elől meghalásba menekül, aki él –
út-e az út, mely nincsen?
Kevés helye az életnek ott, hol túl sok a vér,
kevés helye az embereknek, hol túl sok az isten.
Akit sorsa meg akar tartani:
síriglan-reményben ég el.
Akit sorsa el akar veszteni:
megveri tehetetlenséggel.
Gond a pénz is, míg szabadságot ad,
gond a csönd is, ha nincs.
Hogy mindent megértesz, ne áltasd magad,
a lélek végül rádpirít:
hisz nem olyannak ismer, ki. az alázatra is ráér
körömfeketényi szabadságért.
Mert a lélek, a lélek, a lélek
már semmiségnek örülni sem átall –
ó, boldogság az is,
ha Mount Vernonben barátságot kötsz egy cicával.
Marinka, Margitka,
hamvasság hamvvedre,
ajkadból rózsa nő,
rög tapos kezedre,
jó Ráduj Péternek
szëme-szép-mënyecske
Marinka, Margitka,
hamvasság hamvvedre.
Távol a gyűlölet, a szeretet is távol –
akad-e, ki a sohatöbbéig kísér a
West Side Hospitalból?
Egy fájdalom sem mérhető mással –
megértik-e, mennyire megérte
kimondani az óriás keserűséget úgy,
hogy a legtörpébb is értse?!
Jaj istenem a világ
kinek szoros kinek tág
jaj be szoros a világ
csontig hatol velőt vág
hogy kitágul a világ .
ha egyszer jobb időt lát.
Meghallani
amint fordulván csikorog a föld
ébredni fáj
valahol nyüszít egy állat –
meghallani
a lélek ultrahangjait,
szétrugdalni a valóság határait,
hogy minél többet szippanthassunk
a lehetőségek levegőjéből –
és közben ne feledjük,
hogy a feledékenység a jövő halála.
Fából faragott fájdalom,
kőbe kalapált gyűlölet,
allegro-barbaro-jelen,
polifón álom, ó, jövő,
rezdülj végig,
a megismeréstől a fölismerésig,
a céltudatos húrokon!
Rezdülj végig,
a végestől a végtelenségig,
tudatos, ésszerű varázs -:
mert csak az igaz, ami végtelen,
minden véges: megalkuvás.
Tűz-víz-föld-ég
Basa Pestát megölték
fű-füst-zöld-kék
tűz-víz-föld-ég
Basa Pestát megölték
tűz-víz-föld-ég
fű-füst-zöld-kék
hívó hűség –
a természet zenévé szerveződik
figyeljetek
hangjaira
(dúdol a mélybarna szemű –
itt csak Mr. Bartók
amerikaiak közt egy európai
felhőkarcolók közt az elemek rokona.)
Könnyel áztatott, jajszóval sulykolt idegeken
világot lépik az értelem –
aj –
múló élet múlhatatlan hangjainál
pusztuló vörösvértestekben gondolkodik a halál.
Van-e jogod elítélni
– hisz benne s belőle is élsz –
a jelent,
mert kínjában kérész-éltű fogalmakat. teremt?
Aki alkot, visszafele nem tud lépni –
ha már kinőtt minden ruhát,
meztelenül borzong a végtelen partján,
míg fölzárkózik mögé a világ.
A gondolat végül széttör minden káprázatos formát, – keserves út ez az egyszerűség felé. Keserves és hosszú az út a bizonyítástól a kinyilatkoztatásig, az okolástól az axiomatikáig, – keserves, hosszú út, mert: élet.
S az élet a bizonyíték.
Lehetnek szégyenei a logikának az axiómák: de az igazságnak remekei.
Keserves és hosszú az út a léttől a megismerésig, a megismeréstől a fölismerésig.
A megismerés üdvözítő módja nem a megfogalmazás, hanem a teremtés.
A fölismerésé a küzdelem.
Így születik a nyugalom: nyugtalanságok egyensúlya.
Semmi sincs hiába: a természet nem pazarol, s ha pazarol is: szükségszerűen. Nem szavaid: magadat pazaroltad – sokszor nemcsak a konyhapénzt: a szabadságot is be kellett osztanod, hogy holnapra is maradjon.
A beosztás kényszerű volt; magad pazarlása szükségszerű: céltudatos.
Mindig utáltad azokat, kik bizonyos dolgokat csak azért találnak ki, hogy ellentétei legyenek meglevőknek.
Vigasztal-e, ha szükségszerűen pazarlod magad?
„s a világot bármikor újraköltöm”
(Lászlóffy Aladár)
Szereti a világ, ha újraköltik:
hisz objektív valósággá válik az
újraköltés is -:
így lesz a világ halhatatlan.
Mit számít a Te, az Ő, az én halhatatlanságom –
egyedül küzdelmünk számít az egyetemes megmaradásért.
Értetlenül él-hal,
aki az érzelmek dialektikájához nem ért.
Sajnálhatod a hímnős fajokat – kettős: tehát
kettőzött magányukért,
kik sosem tudják fölfogni, hogy az élet,
– mert hisz meghalunk – a
reménytelenül szeretett:
egymásra-utaltság -, s az egymásra-utaltság
legmagasabb fokon szervezett
formája a szeretet.
Minden élőre ezer halál jut –
könnyezik a kő is.
A borzalom napjaiba
belefárad az idő is.
Dolgos állat az ember;
a cél: remény is egyben.
Így hát a félt halál sem
oly kérlelhetetlen.
Éjek zuhogó titkát
engeszteli a nap.
Ki messze fényekig ellát
az boldogabb.
Az a boldogabb s fájóbb.
Már nem áltatja semmi.
Unokák szeme tükrén
jó lesz elpihenni.
Sok csillagot túlélsz –
s ha hisszük, neked is hisszük el,
hogy nem azért, mert a vég közel.
Az élettel ekvivalens reményt
– mely mindegyikünk asztalán
jelen lehet naponta (hisz
kenyér-só magában kevés),
haszonnal esszük akkor is,
ha meg sem köszönjük talán.