Öreg kút az utca szádán,
öreg asszony ül a káván.
Mint a botja, olyan görbe,
beleréved a vödörbe.
Nézi magát, motyog, motyog.
Mosolyt próbál – be nagy dolog! –,
de a mosoly nem sikerül,
abbahagyja kedvetlenül.
Jaj, mert az a félvödör víz
égeti, mint eleven tűz.
Ég a karja, ég a háta,
azért ült le a kávára.
Én istenem, hányadik is!
Nincs a kútban most annyi víz,
amennyit ő eddigelé
húzott reggel s estefelé.
Ha az a víz egybefolyna,
fél falunak elég volna.
Nagy tó lenne, talán tenger,
elsírt, lenyelt könnyeivel.
Talán ezen, talán máson –
tűnődik az elmúláson.
Sokáig élt, nincs más bűne…
S ottfelejti magát ülve.
Nagyon tetszik, követlek máshol is: