Magyar költők versei

Szabó Sándor

Magányomban kiáltottam hozzá,
Egy magányos szívben a fájdalmak nagyok.
Megtört szívvel kiáltottam: "Hol vagy?"
S Ő csendben válaszolta: "Itt vagyok!"

Sík Sándor

Arcom körül a szentjánosbogárkák
Suhanva lengenek.
Milyen picik, milyen picik!
S hogy fénylenek!

Wass Albert

Megnémultam....elszakadt a húr,
Nem szólal lantom többé senkinek,
A tölgy-rengeteg hulló sátorában
A természettel együtt temetek...

Radnóti Miklós

Te tünde fény! futó reménység vagy te,
forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptü béke!

Mécs László

Ki tudja mióta? talán ezer éve
fut a sorsautója az Éjbe velem…
Pár perc csupán, hogy a fényre kiérve
látok s a csodák özönét figyelem:

Túrmezei Erzsébet

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,

Teréz anya

"Uram, állíts szájam elé őrséget,
és ajkam kapujához rendelj védelmet"
(Zsolt 140,3)
A hallgatás szelídség,

Szénási Sándor

Megköszönöm hálás szívvel,
Uram, ezt az új napot.
Munkáimra szent Igéddel
Fölkészítve indulok.

Békefi Pál

Kezem kinyújtom: meg nem foghatom.
Kiáltok: szómra visszhang nem felel.
Nézek a fénybe: nincs sehol nyoma.
Megyek utána, mégsem értem el.

Szabó Lőrinc

Sokszor tűnődtem: vajon hiszi pap
bátyám Istent? S hogy hiszi? Ami csak
volt, érv, pro s kontre, mind előkerült;
sőt, bármi jött szóba, ha sikerűlt

Baranyi Ferenc

Figyelj rám egy kicsit
s ne bújj előlem el,
ilyenkor önmagad
elől is rejtezel.

Mentovics Éva

Hófehér csend volna jó,
szép, lélekbe olvadó.
Hótiszta szó, hótiszta lét,
értékelni, ami tiéd,

Körmendi Gitta

Ha csak egy ember is megfogja a kezem,
érti, amit mondok, és lépni mer velem,
hogyha lelkéig ér szívem üzenete,
én a csillagokig is elmegyek vele.

Wass Albert

Láttam a halált:
arca fehér volt és a szeme kék,
olyan szelíden nézett,
nem nézett úgy rám senki rég:

Túrmezei Erzsébet

Legyőzhetetlen!
Égi dimenziók, örök arányok
Isten diktálta, ember-írta Könyve!
Küzdünk ellened porszemek, parányok…