Láttam a halált:
arca fehér volt és a szeme kék,
olyan szelíden nézett,
nem nézett úgy rám senki rég:
Pallón haladtam át,
örvényes, poklos mélységek felett,
ábrándozva, mint rendesen.
Éreztem egyszer:
lábam alatt a pallót nem lelem!
Üresbe léptem.
Lent várt a mélység: fehér Halál-leány,
hab-karjait kacagva tárta értem,
s morajlott, zúgott szívbontó zenét.
Behunytam a szemem,
és szóltam nagyon halkan: úgy legyen.
Elgondoltam: de furcsa is ez így,
hogy nincs több holnapom.
Ó, nem volt hátborzongató e pillanat,
szelíd volt nagyon.
Behunytam a szemem…
de nem jött zuhanás.
Egyetlenegy pillér kiállt a gátból,
s lábam e pillérre rátalált.
Lenéztem a mélybe,
megemeltem a kalapom,
köszöntöttem a mosolygó Halált.
(Ifjú Erdély, 1928. június)